Teljesíthetetlen elvárásaink
– Már tényleg csak ez hiányzott,most, amikor végre az európai élvonal csúcsait szándékozunk döngetni, megint szembesülnünk kell a makacs tényekkel, mármint, hogy önsorsrontó kriplik, kövér, iszákos, irigy, lusta népség vagyunk…
– Értem a célzást, de nem értek egyet a benne foglalt állításokkal. Én éppen a minősítést akartam elkerülni, amikor rászántam magam, hogy megírjam a Civilizációs Kiáltványt. Akkor eleve azt gondoltam – ezt csak európai összevetésben lehet ábrázolni, merthogy nem egymagában áll a világban amagyar. És ezen belül is a visegrádi országokhoz, vagyis Lengyelországhoz, a Cseh Köztársasághoz és Szlovákiához, lévén Magyarország a negyedik tagállam, egyszerűen azért, mert a nemzeti jövedelmünk nagyjából egyforma. És miután az önképvizsgálat a közgazdasági logika mentén eddig mindig a nemzeti jövedelemre súlyozott, ezzel is szakítottam, inkább azt akartam megírni a magyarokról, ami nemzetközileg viszonyítható, és nem arról szól, hogy gazdagok vagy szegények vagyunk, hanem azokról a faktorokról, amelyekben csakis önmagunkon múlik, mit tehetünk.
– Kiáltványának mottójaként Széchenyi István grófot idézi 1830-ból: „A Magyar nem bírja magát olly jól, mint körülményi engednék”. Kérdés, hogy mai körülményei mennyire engedik „jól bírni magát”.
– Ennek a témának rengeteg eszmetörténeti előzménye van, de az első, nemzeti önismeretben gondolkodó embert Széchenyiben látom. Ő is erős kritikával viszonyult a magyarsághoz, nyilván azért, mert meg akarta változtatni – márpedig változás nincs kritika nélkül. Eddig a magyar világgal foglalkozó írások döntően megérzésekre alapultak, az említett Széchenyitől Bibó Istvánig, beleértve Németh Lászlót is. Én egy másik módszert választottam, miután vannak nemzetközileg összevethető statisztikák, nemzetközi vizsgálatok, úgy gondoltam, ezeket az elemeket használom fel. Műfajában is szakítottam az esszékkel, és ezért is írtam helyette kiáltványt.
– Elvileg minden épeszű ember tudja, hogy nem kéne mázsásra híznia, egészségesen kellene táplálkoznia, nem az a magyar virtus, ha menetrendszerűen hótt részegre issza magát, és gyaníthatóan nem tesz jót a tüdejének, ha láncdohányos – mégis, nap mint nap megteszi. Mert a klaszszikus „trash food”, vagyis a nejlon kaja, az egészségtelen élelmiszer olcsóbb, mint a friss zöldséggyümölcs, és mert „csak egyszer élünk” jeligével rúg be, hiszen aki iszik, az felejt… Természetesen minderről a politikusok tehetnek, akiket – így vagy úgy – össznépileg utálunk. Nem hisszük, hogy tisztességes munkával és valós teljesítménnyelmeggazdagodhatunk, akinek jólmegy, az nyilvánvalóan lop, amúgy, dögöljön meg a szomszéd tehene is, lehetőleg máma még. Senkinek nem hiszszük el egy szavát sem, itthon azért, mert átvernek, a külföldiekét azért, mert nem értjük...
– Minden nemzetközi összehasonlításból kiderül, hogy elképesztően bizalmatlanok vagyunk. Elég, ha a házak kulcsra zárt kapuját és a zárt lépcsőházakon belül kreált, kulcsra zárt vasrácsokat említjük. Amszterdamban ugyan zárják a kapukat, de nem vonnak ketreceket a lakás elé. Pedig, lehet mondani, az egy elég multikulturális város. A magyar folyosórácsozat a bizalmatlanság egyfajta objektivált, térben kifejeződő következménye.
– Talán ott nem törnek be minden héten, és nem érzik a lakók, hogy kiszolgáltatottak, szerencsétlenek, boldogtalanok.
– Ez is kulcsszó: sehol nem érzik magukat az emberek anynyira boldogtalannak, mint nálunk.
– Talán a balsors az oka...
– Éppen azzal folytattam volna, hogy ugyan én nem foglalkozom a könyvben a népek történetében a külföldi megszállók szerepével, de ez a régen tépő balsors is csak egy felelősség-elhárítási tényező ahhoz, hogy soha ne nézzünk szembe: miben vagyunk mi is felelősek. Például, hogy miért tekintjük – tisztelet a kivételnek – eleve ellenségnek, adott rossznak a szomszédjainkat, és miért nem látjuk meg bennük a kooperációs lehetőségeket? És aligha okolható történelmünk azért, hogy Magyarországon – szemben a dohányáruval – nincs alkoholreklámtilalom, és ugyan nem biztos, hogy ebből következik, de tény, hogy az alkoholfogyasztás jócskán meghaladja a kulturált ivás mértékét. Elég beszédes adat a kiáltványból, hogy nálunk húszezer a nyilvántartott alkoholisták száma – de ez (alsó) becslés, legalább félmillió a tényleges alkoholista. És az azért mégiscsak magunkon múlik, hogy iszunk vagy vedelünk. Valahogy ezekből az adatokból az jött le, hogy a magyarok az orális örömökre vannak hangolva: az evés, ivás, dohányzás jelenti a boldogságot. Nincs bajom a szenvedélyekkel, hiszen azok mélyen emberi dolgok. Én az ellen vagyok, ami a magyar kultúrában életmegrövidítő tényező: a szenvedélyhalmozás mértéktelensége.
– Azért törvény által mégsem lehet betiltani a mértéktelenséget – bár, ha megtörténne, legalább még jobban lehetne utálni a politikát... Ez az ellenszenv is a magyar történelemből fakad, afféle hungarikum?
– Itt két tényező együttesen hat: a magyaroknak nagyjából a fele gondolja úgy, hogy a politikusok olyanok, amilyeneknek minősíteni szokta a köznyelv: megbízhatatlanok, lopnak, csalnak, hazudnak, s ezt gondolják a politikai intézményekről is. Másrészről a magyaroknak hallatlanul magas elvárásaik vannak az állammal szemben. Tehát azt gondolják, hogy a biztonságot az államtól kell megkapniuk. De éppen azért kezdjük el őket utálni, mert olyan dolgokat várunk el tőlük, amit képtelenség teljesíteni. És ez megint jellegzetesen magyar civilizációs probléma: a teljesíthetetlen elvárások nem teljesítéséből adódó csalódás arra ösztönöz bennünket, hogy bizalmatlanok legyünk velük szemben, és egyfajta stigmával illessük őket. Nyilván, ha alacsonyabb lenne az elvárás, a politikusok bizalmi indexe is nőne.
– De hát mégiscsak mi választjuk őket.
– Ha az ország egy demokratikus választási rendszer mellett döntött, akkor egyszer csak választani kell. Ebből lesz – az amerikai graffiti kultúrából ismert példával élve – az a falfirka: „szerencsére csak az egyikből lehet elnök…” És sajnos a magyarok ebből a szempontból képmutatóak: önmagukkal szemben alig van elvárásuk, minden felelősséget a politikusokra hárítanak. Egyetlen példa: a magyarok negyede gondolja úgy, hogy a világon semmit nem tehet a saját egészségéért.
– Addig tologatjuk a felelősséget, amíg belehalunk?
– A kiutat három szint harmonizációjában látom. Az állam és a politika, a társadalom és az egyén szintjén minden szereplőnek jelentős a felelőssége. Ha, mondjuk, a magyar államnak lenne – mint ahogy nincs – átgondolt civilizációs politikája, akkor dönthetne úgy: a mai tudásunk szerint egészségesnek tartott élelmiszerek áfáját csökkenti, az egészségtelenekét növeli, vagyis ösztönözhetne arra, hogy az étkezési kultúra változásának hatására nőjön az életkor. Persze, halkan megjegyzem, hogy ismerve a mai aktivitás-inaktivitás arányát a lakosság körében, a magyar államnak nem biztos, hogy érdeke ez az ösztönzés, mivel minél tovább élnek az emberek, annál tovább lesznek nyugdíjasok. És ezzel nem azt állítom, hogy az állam érdekelt a nyugdíjasok legyilkolásában, csak azt mondom: nem érdeke, hogy tovább éljenek.
– Ez alighanem a világ minden országára igaz.
– Azt nem tudom, hogy igaz-e, de az biztos, hogy a magyarok elképesztő erővel próbálják elérni, hogy mielőbb nyugdíjba mehessenek, és jóval előbb el is mennek, mint az uniós átlag. És az is tény, hogy nyolcszázezer rokkantnyugdíjasunk van, ami arányaiban példátlan Európában.
– Vagyis arra hajtunk, hogy valóban kriplik legyünk vagy legalábbis annak látsszunk?
– Nem, arra hajtunk, hogy az állam, még ha nagyon szerény is, de valami létbiztonságot garantáljon nekünk.
