Politikai értelemben véve hosszú végjáték lesz, és még nem sejthető, hogy mivel fejeződik be. Egyetlen dolog állítható bizonyosan, mégpedig az, hogy a vég után is lesz legvég, és a legvégek mindig új korszakot nyitnak, ezúttal majd olyat talán, amiben semmi sem lesz olyan, mint az azt megelőző volt, mert újra értelmet nyernek olyan kifejezések például, mint a jogbiztonság vagy a jogállam.

A jogbiztonság olyan társadalmi állapot, amely hozzájárul az ember biztonságérzetéhez, ami által tudhatja, hogy vannak olyan kapaszkodók, amelyek állandóak, bizonyosak, amelyek ott vannak mellette, mögötte, előtte állandón és sérthetetlenül, s mint ilyen, hozzájárul az általános jó közérzethez, amit nevezhetünk akár komfortérzetnek is. A komfortérzet pedig valójában annak a mindennapi természetessége, ahogy az ember indulás előtt még tükörbe néz. Nagy meglepetések nem érthetik, de azért mégis.

Ez a komfortérzet mostanság nem adatik meg, mert nincs előre kiszámítható nap – egyik pillanatról a másikra borulhat minden valaminek a nevében, amit lehet ugyan forradalomnak minősíteni, de a forradalom mégiscsak arra való, hogy megváltoztassa a társadalmi és politikai intézményrendszert, amihez több mint két és fél millió ember akarata elegendő is lehet olykor, már ha az a két és fél millió valóban így értelmezte a forradalmat, és valóban azt akarta, hogy elveszítse a komfortérzetét.

Lehetett érezni, hogy baj lesz, persze, hogy lehetett. Már akkor, amikor Schmitt Pál olyan határozottan jelentette ki, hogy minden általa sebtében aláírt törvény – köztük a 98 százalékos is – alkotmányos, őt államfőként semmilyen presztízsveszteség nem érheti majd, hiszen az Alkotmánybíróság úgysem semmisíti meg.

Ha a köztársasági elnök vette volna a fáradságot, hogy lemenjen az utcára és tegyen egy rövid sétát a Várban, tízből nyolc megszólított kapásból rávágta volna, hogy elnök úr, a visszamenőleges hatály tilalma minden jogelvek alapja, így ennek megsértése bizonyosan alkotmányellenes, de az elnök vagy nem ment le, vagy ha le is ment, akkor meglehet, két egykori, most a Parlamentben dolgozó Bibó-kollégistát szólított meg és rájuk hallgatott.

Az is elég lett volna talán, ha nem ereszti szélnek elődje, Sólyom László jogi stábját és nem váltja föl őket műkedvelőkkel. Előbbi ugyanis minden valószínűség szerint óraműpontossággal hívta volna föl a figyelmét arra, amit a Fidesz által alkotmánybírónak jelölt Bihari Mihály is úgy jellemzett, hogy a megsemmisített rendelkezések szembemennek a jogállamiság szellemiségével és értékrendjével.

Erről van itt szó: szellemiségről és értékrendről.

A kormányfő azt mondja, arra kaptak „fölhatalmazást”, hogy megváltoztassanak mindent. A közerkölcsöt, például. De ha a köz erkölcse annyira rossz állapotban lenne, mint ahogyan azt a miniszterelnök feltételezi, akkor miért gondolja bárki – köztük Orbán Viktor – is, hogy elkergették volna a korrupciós ügyektől hemzsegő elődöket?

Orbán Viktorék természetes igazságérzetről beszélnek, amit mindenáron érvényesíteni kell, mert a jog azt nem teszi lehetővé, sőt akadályozza. Így aztán nem is lehet másképp visszaszerezni a „pofátlan végkielégítéseket” csak a „98 százalékos törvénnyel”, ami, meglehet, alkotmányellenes, de legalább igazságos.

Először: nem igazságos, mert jól kimutathatóan sújt olyanokat, akiknek a végkielégítésére még a miniszterelnök szóvivőjének, Szijjártó Péternek is bajosan lehetne rásütnie a pofátlan jelzőt, igaz, neki még ehhez is lehet mersze.

Másodszor: van mód a pofátlanság ellen fellépni a jelenlegi jogrendben, perelni kell ugyanis. De nem. Az időrabló lenne.

Harmadszor: lehetett volna új törvényben szabályozni a kérdést, ahogy arra az Alkotmánybíróság is rámutatott, olyanban, amely eleget tesz az igazságosság és az alkotmányosság követelményének egyszerre. De nem. Lehetett volna akár eleve ilyen törvényt csinálni. De nem.

Most ez a törvény van, nem is töprengenek másmilyenen, mert ez van, mert mindegy, hogy nem igazságos, mert mindegy, hogy nem alkotmányos, ez a törvény a miénk, s ha a miénk, akkor itt nincs helye ellenvéleménynek. Most egyszerre kell mindent és gyorsan megtenni. Egy évet adott magának a miniszterelnök. Egy évet arra, hogy megváltoztasson mindent.

Egy év lenne? Politikai értelemben véve: hosszú végjáték. Mégis, minden irtózatos sebességű. Ki emlékszik rá, hogy három hónapja még Sólyom Lászlónak hívták a köztársasági elnököt? Csak három hónapja volt, hogy a Fidesz nem az Alkotmánybíróság első, nemzetközi hírű és tekintélyű elnökét jelölte újra államfőnek. Csak pár hónapja annak, hogy megváltoztatták az Országos Választási Bizottság összetételét. Megváltoztatták a médiaszabályokat, és kilenc évre az ő jelöltjük lesz ott az atyaúristen(nő).

Most ugranak neki a legfőbb ügyészi posztnak, és az is kilenc évre szól majd. Ezek a struktúrák, amelyek meghatároznak majd mindent – történjék bármi is ebben a kilenc évben, jussanak is bár a végéig. És jöhet majd a legvége, az új korszak, ez a struktúra – egy darabig bizonyosan – tovább él majd. Körbevesz mindent akkor is, ha már nincs kormányon a Fidesz, és nem Orbán Viktornak hívják a miniszterelnököt. És legyen bárki is az utód, az előd struktúrája fojtja majd, egy olyan struktúra, amelyet nevenincs fölhatalmazásra hivatkozva alakítottak ki, lebontva azokat a korlátokat, amelyek viszszaverhetnék a túlrugaszkodásokat. Azokat például, amikor a kormányfő előre bemondja, hogy kit és hol akar látni a közeljövőben, mindegy, hogy a jog mellette állna-e ebben a kérdésben vagy sem.

Röpke pillanatok alatt változott meg minden, és olyan erővel, amellyel szembeszállni szinte nem is lehetett. Ez fásultságot okozott, dermedtséget, ernyedtséget. Sólyom László, szegény, arról értekezik szellemi gyönyörrel, hogy az alkotmány jó, szelíden érvel az alapelvek megtartása mellett, a kiművelt emberfők cizelláltságával mondja a magáét, talán abban a hiszemben, hogy mindez számít valamit. Pedig tudhatta volna, már abból is, hogy már nem ő a köztársasági elnök, és hogy ki az, hogy nem, nem, hogy csak azért sem számít.

Az ő kimunkált érveire szinte válaszként pattan a miniszterelnöki szóvivő primitivitása: ha valamit nem vizsgálhat az Alkotmánybíróság, akkor az nem is lehet alkotmányellenes! És senki nem mondja erre, hogy te jó ég. Minden és mindenki ernyed az erővel szemben: ernyed az értelmiség, mert tudja, hogy az a kétmillió ember és a többi, aki otthon maradt, csalódott benne, s ha nem is lenne az, ki állna mögé?

Ugyanilyen ernyedt az ellenzék, amely keresi az eszközöket, hogy egyáltalán szólni legyen képes, és ha már eljutottak oda, hogy az LMP és az MSZP együtt lép föl, erejük abban merül ki, hogy épp annak a Schmitt Pálnak kell megfogalmazniuk aggályaikat a Fidesz eljárásával szemben, akinek szemernyi aggálya sem volt a 98 százalékos adó alkotmányosságát illetően.

E ponton zárul be a kör.

Mindenki ernyedt mindaddig, amíg nem érez valamiféle erőt maga mögött. Az erő pedig a támogatottságból keletkezik. A támogatottság annak felismeréséből fakad majd, hogy talán mégsem jó, ha valaki mindent és úgy tehet meg ebben az országban, amit és ahogy ő akar. Ha nem lesz ilyen felismerés – akkor Orbán Viktornak volt igaza, és megvalósítható az ő álma.

A felismerésekhez idő kell.

A miniszterelnök egy évről beszél. Ha így van, akkor az is hosszú végjáték lesz, és ki tudja, hol a vége.

A vége... Talán azon a ponton jön el, amikor lesz valaki, aki egy pillanatra levegőt vesz és félreáll gondolkodni – onnan is.

Vajon tudják-e, mit csináltak?

Tudatos, előre megfontolt lépések sorozata-e mindez egy olyan világ elérése érdekében, amely a demokratikus jelzővel le nem írható. Az egy másmilyennek, meglehet, jónak megálmodott világ. Vagy inkább egy olyan, forradalminak hitt hangulat löki-e előre őket, tudattalanul is akár, amelyből nem lehet már kiszállni, mert minden lépést egy újabbnak kell követnie, mert menni kell előre, a sűrűbe, legyen ott bármi is, és nincs idő megállni, ránézni arra, hogy mi is történik valójában.

Nem lehet tudni. Ha Orbán magabiztosságát, fellépését látja az ember, hajlamos azt feltételezni, hogy igen, mindez tudatos lépések sorozata. Nincs benne kétség, szemernyi sem, mert ha kiiktatva az AB, akkor meg lehet csinálni mindent, akkor nem lesz gond (ha lett volna, egyáltalán), mondjuk a magánnyugdíjpénztárak államosításával sem, ha pedig államosítják ezeket, akkor lesz pénz, ha lesz pénz, nem kellenek megszorítások, ha nincsenek megszorítások, más világ lesz, jó világ lesz.

Más kérdés, miről van szó a miniszterelnök mögött állók esetében. Jó, sokak esetében a butaságról. De például Orbán helyettese, Navracsics Tibor nagyon okos, demokráciaelkötelezettsége pedig vitathatatlan. És mégis: megy, mennek Orbán után. Még mennek. És ki tudja, mikor jön el az a pillanat, talán éppen egy év múlva, amikor egy reggelen, merő komfortérzetből talán, belenéznek a tükörbe, és egyszercsak kiszakad belőlük, hogy Uramisten, mit tettünk, mivé lettünk!