Ritka pillanat, lám, van azért a ceruza mellett radír, a korrekcióra való képesség fontos tulajdonság, hatalmi túlsúly esetén különösen. Igaz, hogy a felvetésre adott válasz további része egyszerre lett kemény és homályos, egyetlen konkrétum nélkül lényegében annyi: „Bízzák ránk!”

És mintha máskor és másban is ez a két szó lenne érvényes. Nem azért, mert az ellenzék indítványainak így könnyebb gátat szabni, hiszen azok félredobása nem újdonság a magyar parlamentarizmus történetében. Az embernek néha inkább az az érzése, hogy tulajdonképpen félkész szándékokkal szembesítik, a részleteket amiatt takarja el a kommunikáció, mert még nincsenek.

Két konzekvensen betartott célt azonban ki lehet olvasni szinte valamennyi intézkedésből: nincs megszorítás, amit és ahonnan most elvesznek, annak kivétel nélkül találkoznia kell a többség egyetértésével, s ha ebben valahol netalántán hiba volna, a szóvivőknek az a feladatuk, hogy fölébresszék az egyébként a magyar társadalomban mindenütt szunnyadó gyanút – innen is talicskával tolták ki eddig a pénzt! Visszavesszük! Ezzel teljes erővel szembemenni rettentően veszélyes politikai manőver, mert az utóbbi időben tényleg rengeteg talicskával találkozhatott a polgár. És hajlamos már azt hinni, hogy az egész körülötte lévő világ teli lett talicskával, s a bankoktól az energiaszektorig személyesen tőle szedték a sápot. Az elszámoltatás indulati töltetével sokkal szélesebb körben él a hatalom, mint azt korábban sejteni lehetetett. Az össznépi ellenszenvre és igazságszeletekre épült sztereotípiák hatékony segédcsapataivá váltak a költségvetésre vonatkozó uniós elvárások kielégítésének, s ez nyilván Brüsszelt is meglepte.

A lépéseket lehet szokatlannak, bátornak nevezni, vagy találékony rögtönzésnek, amely pénzt ugyan fial most, de közülük egy sem illeszthető hosszabb távon rendszerbe, és aligha teremt több munkaalkalmat, tartalmi élénkülést. Ráadásul nemigen látni, hogy közvetett hatásaival számol-e a kormány. Tisztában van-e azzal, hogy az egyes intézkedések olyan csomaggá nőnek, amelyre szintén szokatlan, bátor, esetleg rögtönzött reakció várható. Helyzetünk ismeretében talán hibás a „minden eladó” felfogás párosítása a „mindent megveszünk” vágyával.

És okozhat meglepetéseket a hazai terep is. Egy idő után önteltség azt hinni, hogy nincs ellenzék, gyenge a civil szféra, megosztottak a szakszervezetek, s minduntalan a választóktól kapott felhatalmazásra hivatkozva átírhatók a demokrácia játékszabályai, amortizálhatók alkotmányos intézmények. Ami kedden a parlamentben történt, arcátlanság, és félelmet keltő következtetések vonhatók le belőle (nem kizárólag a nyugdíjpénztárak ügyé ben) – nyilván ennek felismerése vezette az LMP-t is, hogy az MSZP-vel együtt tiltakozzon, ami még csak annyit jelez, hogy lehet más a politika. Persze, a végkielégítések kapcsán továbbra is rá lehet játszani arra, hogy mindenkinek ismét a BKV jusson eszébe, de előbb-utóbb be fog villanni a szomszéd, a rokon jogos háborgása is – ahogy sok minden másnál történhet velünk hasonló. És attól fogva tantuszok fognak potyogni az égből.