A kolontári vörösiszap-ömlést a dolgok jelen állása szerint talajtörés is okozhatta. Hogy mi az a talajtörés, azt a tegnapi hírek napvilágra kerüléséig kevesen tudták. Az úgynevezett belső erózió egyik megnyilvánulási módjáról van szó: olyankor történik, ha az eltérő összetételű talajrétegek víz hatására vízszintesen elmozdulnak egymáson. A gát talán emiatt repedt meg.

Az a kormányfői tétel, hogy a tragédia nem természeti katasztrófa következménye, azonban csak látszólag dőlt meg. Az eset öszszes körülményét megvizsgálva még most is úgy tűnik, hogy emberi mulasztás (is) áll a háttérben – de nem csak azé (ha azé), akit a rendőrök elvittek. Hibáztak az építési hatóságok, amikor – valamikor a 80-as években – ilyen törésre hajlamos talajú területen engedélyezték a gátépítést. Hibázott az első Orbán-kormány, amikor nem hajtotta végre elődje határozatát a környezeti felelősségbiztosítások rendszerének megteremtéséről, és nem vizsgálta felül a vörösiszap-elhelyezés hazai gyakorlatát. (Most könnyű azzal takarózni, hogy a vörös iszap nem veszélyes hulladék – jelenleg hivatalosan nem is az, de 1992 és 2004 között papíron is annak számított.) Hibáztak a Medgyessy-, a Gyurcsány- és a Bajnai-kormányok, mert ezen a téren nem készítették elő és nem hajtották végre az uniós és a magyar jog harmonizációját: megengedték, hogy egy összetétele (elsősorban a lúgossága) miatt az elnevezésétől függetlenül is veszélyes hulladéknak minősülő zagyot a tulajdonos veszélytelen anyagként, olcsón kezelhessen, súlyosan veszélyeztetve a környezetet és a közelben élők biztonságát. Hibáztak a környezetvédelmi felügyelők, mert közel két évtized alatt egyszer sem tették szóvá a kormányok mulasztásait, nem fordultak a nyilvánossághoz, és még azt sem kérték számon a cégen, amit lehetett volna. És hibázott az is, aki annak idején az alumíniumgyár privatizációs szerződését megfogalmazta és aláírta a környezeti kármentesítés tényleges garanciái nélkül, miközben a nem létező garanciákra tekintettel megszabott ár nevetségesen alacsony volt.

A jelenlegi kormány is megtette a magáét a felelősség elkenése érdekében. Nemcsak az elkapkodott, felülről vezérelt felelőskereséssel, de azzal is, hogy maga sem kíváncsi a valódi okokra. Eddig meg sem kérdezték azokat, akik a legtöbb hiteles szakmai információval rendelkeznek a területről – angol szakértőket hívtak, pedig csak az Állami Földtani Intézetig kellett volna elmenni a válaszokért. A kormány tekintélye talán átmenetileg erősödött a gyorsnak és határozottnak látszó cselekvés nyomán, ám az ügykezelés eddigi mérlege mégiscsak az, hogy az állam intézményeibe, hatóságaiba és képviselőibe vetett bizalomból megint letört egy jókora darab. És nem az ár vitte el.