– Méltatlanul mellőzött író –néhány helyen ezt írják önről.

– A saját utamat járom, úgy tűnik, akkor is, ha azt mondják, hogy méltatlanul mellőzött vagyok. Ez engem igazából nem érint. Ha így lenne, tennék valamit, például barátkoznék bizonyos emberekkel, bizonyos csoportokhoz csapódnék, írnék koszorús írók könyveiről. Lehet, hogy ez a saját út, mások szemében mellőzöttségnek tűnik, de én nem érzem annak.

– A másik állandó jelzője az ellenzéki.

– Való igaz, hogy amikor anyagot gyűjtöttem a Világváros határában című szociográfi ámhoz, a hetvenes években, sokat változtam. Amit akkor láttam, annak hatására valóban, úgymond ellenzékivé váltam. De van egy másik jellegzetessége is az én ellenzékiségemnek, ez pedig a természetem. Gyerekkoromtól olyan alkat vagyok, aki mindig, az iskolában, a sportpályán, a munkahelyen „ellenzékben” van. Harmadszor pedig, úgy gondolom, hogy egy írónak, egy művésznek bizonyos értelemben mindig ellenzékinek is kell lennie.

– Később azonban eltávolodott a demokratikus ellenzéktől.

– A nyolcvanas években még nagyon is benne voltam, mint aláíró, de nem szervező – nem vagyok szervező alkat. Aktívan azonban nem politizáltam, ami megkülönböztetett azoktól, akiket a rendőrök üldöztek. Igaz, hogy adtam interjút a Szabad Európa Rádiónak vagy a BBC magyar adásának, ami akkor nem volt veszélytelen. Az eltávolodásom a ’90-es évektől kezdődött, amikor az én ellenzéki kollégáim elmentek gyakorló politikusnak. Utálom a politikát. Nem szeretem azt az alkatot, aki politikus tud lenni. A gyakorló politikusok hazugok és muszáj, hogy ilyenek legyenek, manipulátorok, törtetők, imádják a hatalmat meg a pénzt. Aki nem ilyen, az nem tud helyt állni a politikában. Ezért azok, akik elmentek politikusnak, hasonulni kezdtek a régebbi politikusokhoz.

– Azok is, akik korábban a barátai voltak?

– Igen. Itt véget is ért a barátság. Az alapállásom időnként nagyon kemény.

– Azért követi a napi politikát? Ezek az emberek és amit ők képviseltek, az egykori SZETÁ-sok, majd SZDSZ-esek nemrég íródtak ki végleg a politikából. Veszteségnek tartja?

– Természetesen. Demokratikus kapitalizmusban élünk, ami Európában és Észak-Amerikában liberális alapokon nyugszik, akkor is, ha nem liberális pártok csinálják. Nálunk azonban azáltal, hogy az egyetlen liberális párt megszűnt, megszűnik a liberális elvi-eszmei alapja ennek a demokratikus kapitalizmusnak, és ezáltal eltorzul. Ugyanakkor régóta számítottam rá, nem azért, mert szerettem volna, hogy az SZDSZ-szel valami baj legyen. Láttam a működését, hogy a párt élpolitikusai nem valók politikusnak, nem tehetséges politikusok, nem beszélték a választók túlnyomó többségének a nyelvét. Nem tudtak szervezni, működtetni, ellenőrizni és tekintélyesnek mutatni magukat. Rossz véleményem volt erről a hihetetlenül gyenge alakulatról. A liberalizmus eszmerendszere mögé bújva a tehetetlenségük és gyávaságuk volt az, ami mindig megmutatkozott, a legtöbb politikai problémát elmismásolták. Nagy hibát követtek el, hogy koalícióra léptek az egykori üldözőink utódainak pártjával.

– A szociográfi a műfajával is szakított, annak ellenére, hogy sikeres volt benne, és a nyolcvanas években a szépirodalom felé fordult. Miért?

– Író akartam lenni már korábban is, csak a korabeli irodalmi szokások, megjelent művek taszítottak, úgy éreztem, hogy ebben nem tudok részt venni. Ezért kötöttem ki a szociográfiánál.

– Rögtön az első novelláskötete, a Nem sírunk, nem nevetünk kapcsán akadályokba ütközött.

– Azok a novellák elég meredeken a fennálló rendszer ellen szóltak. Néha már túlzásba is vittem ezt a típusú konfrontációt. Meglepett, hogy egyáltalán megjelent. Később ocsúdtak fel és vonták felelősségre a kiadót, nem lehetett róla írni, elsüllyesztették, mintha meg sem jelent volna. Akkor még nem tudtam, hogy ez azért van, mert odaadtam egy barátomnak a kéziratot, és ő besúgta. Ennek tulajdonítom, hogy felfigyeltek rá, de valószínűleg későn jutott el az információ a megfelelő helyre, különben meg sem jelent volna.

– Ezt a történetet 1999-ben hozta nyilvánosságra, ebből lett az úgynevezett Tar Sándor-ügy, merthogy ő volt az a bizonyos barát. Mennyire lepték meg a reakciók?

– Nem érdekeltek túlzottan, mert nem én hoztam nyilvánosságra Tar nevét. Csak egy dokumentum-összeállítást tettem közzéTarnak a besúgásban viselt álnevével. Nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, csak a novelláskötetem elsüllyesztése érintett mélyebben. Sajnáltam Tart, hogy neki a besúgás jutott osztályrészül. Ami pedig a reakciókat illeti, a sok-sok felmentő magyarázkodást, ismerve a magyar művésztársadalmat és értelmiséget, nem vártam mást. Itt aki az én barátom, ismerősöm, az jó ember, jó besúgónak is. Aki pedig nem az, rossz ember, még ha nem is olyan rossz.

– A Budapesti Jelenlétben hozta nyilvánosságra a dokumentumokat. E lap főszerkesztője úgy nyilatkozott, hogy önt nem az háborította fel, hogy Tar jelentett, hanem az, hogy ezek „nagyon megírt” jelentések voltak.

– Inkább azt mondanám, hogy túlbuzgó jelentések voltak. Nem kellett volna sok mindent jelentenie, például a kéziratomat sem, hiszen a tartótisztje nem tudta, hogy odaadtam neki. Azt sem kellett volna jelentenie, hogy egy barátom disszidálni akar.

– Tar Sándor már nem él. Beszéltek azután, hogy a botrány kirobbant? Ma is ugyanúgy látja a történteket? Tett volna valamit másképp?

– Nem beszéltünk és nem tennék semmit másképp, és továbbra is sajnálom Tart. Ennek így kellett történnie.

–A következő kötete,A barátom regénye nem jelenhetett meg, csak a rendszerváltás után.

– A novelláskötetem miatt már jobban figyeltek rám. El sem olvasták a kiadóban az említett regényemet, féltek, már mondták, hogy, jaj, ide akarod hozni? De rögtön a változás után, 1990-ben megjelent. A köztudatba mégis az táplálódott be, hogy nem volt széppróza az asztalfiókokban, mert a kádári kultúrpolitika olyan nagyszerű volt, meg persze hogy az írók is olyanokat írtak, hogy minden megjelenhetett. Hát ez nem jelenhetett meg.

– „Szerettem volna, néhány barátommal együtt, megtisztulást érezni, miután a diktatúra megbukott, de a politika, nemcsak az utókommunista-szocialista, hanem a konzervatív-keresztény is, a nép-nemzeti is, sőt még a liberális is, érdekes, megakadályozta”, írja legutóbbi esszékötetében. Mit rontott el az értelmiség a rendszerváltás után? Hogyan kellett volna viselkednie, hogy ne maradjon el ez a bizonyos megtisztulás?

–Azértelmiségnálunknincs tisztában a tétekkel. Nem elkötelezett a demokrácia iránt, még kevésbé a liberális demokrácia iránt, a piacgazdaságot pedig azokon kívül, akiknek jól megy a soruk, elítéli. Ez utóbbit én sem szeretem, de nem támadom és nem változtatnám meg, mert szerintem az a tét, hogy vagy liberális kapitalista demokráciában élünk, vagy valamilyen szélsőséges tekintélyuralmi rendszerben. Más választás nincs. Ma Magyarország kicsiny, beszűkült, elképesztően előítéletes ország, ami az értelmiség miatt is így van, mert az is ilyen. Egymás iránti megvetés, gyűlölködés, uszítás van a köz fórumain. A privát szférában pedig rossz szomszédságok, kompromiszszumképtelenség, minden szokatlant kivont karddal támadó és elítélő emberek. A most hatalmon lévők azért győztek kiütéssel, mert felismerték, hogy ilyen állapotban van az ország és rájátszottak. Mozgalommá tették a rágalmazást, a haragtartást, az engesztelhetetlen neheztelést és szimbólumait. Annak a népnek, amely boldogtalan és elégedetlen, amely utálja a demokráciát, megveti, lenézi, annak vezér kell, hát most megválasztottak egyet, aki a hatalom érzetét a bosszúállás öröméből vezeti le. A demokrácia máris romokban.

– Néhány éve azt mondta magáról, hogy ön elsősorban szabad. Most is így érzi?

– Egyre inkább így van, ahogy öregszem: szabadnak érzem magam mindentől és mindenkitől. Mindenfajta politikától, eszme- és elvrendszertől, művészeti és irodalmi törekvéstől. Az is a szabadságom része, hogy megkérdőjelezhessek bármit, akár a szabadságomról alkotott képzetemet is. Vagy a fennálló rendszert, amit megtettem korábban is, megteszem most is. Mert ez a kapitalizmus, ami most van, ez sem a szívügyem. Egy írónak, aki nem a könnyű műfajokban ír, a szabad piac nem kedvez, csak ha úgymond meg van csinálva a neve. Ne kérdezze, hogy milyen rendszerben szeretnék élni, mert arra senki nem tud válaszolni, aki olyan mint én, hogy egyik rendszer sem jó neki.

– Van ennek a szabadságnak ára?

– Nem tartozom sehová és aki nem tartozik sehová, azt sok hátrány éri, hiszen nincs egy csoport, amelyik segítse, pozitívan nyilatkozzon róla. Ha valaki nem tartozik egy klikkhez, akkor bizonyos értelemben nem vesznek róla tudomást. Én meg erről nem veszek tudomást. És ez az állapot munkára sarkall, így én sokat, mindennap írok, egy háromkötetes regényem formálódik évek óta.

„Nem tartozom sehová, és aki nem tartozik sehová, azt sok hátrány éri”