A nagy magánnyugdíj-hazugság valódi tétje
Már az alaphang is hamis.
A tények: a nyugdíjrendszer valóban „feles”. A felosztó-kiróvó állami rendszer mellé (amelyben a mindenkori aktív dolgozók befizetéseiből fedezik a nyugdíjakat) még a Horn-kormány idején vezették be a (pályakezdőknek kötelező) magán-nyugdíjpénztári tagságot. A nemzedékváltások után a fogyatkozó aktívak befizetései is fogyatkoznak, ez a pénz később egyre inkább hiányozni fog a nyugdíjkasszából, amit a pénztári megtakarításokkal lehet pótolni. Hiszen a magán-nyugdíjpénztári részvétel arányában kevesebb nyugdíjat kell majd fizetnie az államnak.
Kezdetben a dolgozók fizetéséből levont járulékokat közvetlenül a pénztárakhoz utalták a munkaügyi részlegek, majd az APEH vette át minden járulék, így a magán-nyugdíjpénztári összegyűjtését és továbbítását. Ez a havi harmincmilliárd tehát nem az államé, ez a munkavállalók pénze, mi könnyítünk az állam terhein azzal, hogy valamennyire magunk gondoskodunk nyugdíjaskori önmagunkról a pénztárak szakértelmének segítségével. (Most viszont az állam foltozza be azt a lyukat, amit a központi nyugdíjkasszán saját maga üt az onnan kiterelt havi 30 milliárddal. E veszteségnek kéne nyereségbe fordulnia, amikor a vegyes rendszer tagjai nagyobb tömegben nyugdíjba vonulnak.)
A Fidesz kényszerevő, akkor is habzsol, amikor már tele a hasa. Megmagyarázni lehet, ép ésszel megérteni viszont nem, miért van szüksége egy abszolút hatalmat birtokló politikai erőnek az állandó látványos akciózásra, amikor nyugodt tempóban is végigvihetné minden elképzelését. Mindenesetre a hamis alaphang nyomán trombitálni kezdett a mameluksereg, s hihetetlen erővel kezdődött meg a pénztárak kriminalizálása. Levegővétel nélkül, egymás szavába vágva mantrázzák, miért is kell az embereket megóvni e bűnös intézményektől.
Mi van a paraván mögött?
Azt már felfogtuk, hogy „vége a megszorítások korszakának”, annak, hogy a nép fizessen, bár továbbra is kétségeink lehetnek: ki más fizetne a kormányok elfuserált döntéseiért, ha nem maga „a nép”? Azt is kézséggel elhisszük, hogy „aki mulat, az fizessen, minél többet mulat, annál többet”, csak még azt nem látjuk, ki mulatott errefelé az utóbbi húsz évben? A szlogenek egyszerű bája lenyűgöző: a Nemzeti Együttműködés Kormánya nem bankárellenes, nem multiellenes, nem nem-ellenes, hanem csak az emberek érdekeit védi, mert erre kapott felhatalmazást. Fújjuk már kívülről.
Amit most a paraván mögé pislantva látunk, mégis új. Látjuk, ahogyan a Fidesz politikusai egymás térdét csapkodva sorolják, ki tudott „jobbat” mondani. A magánnyugdíjpénztárak válságban vannak, mondja a kormányfői biztos – persze nincsenek. A pénztárak lenyúlják a működési költségeiket, mondja a frakcióvezető – de most meg nem tudjuk, hogy a villanyszámlát vagy a másolópapír árát nyúlták-e le. Az emberek nem tehetik rulettasztalra a jövőjüket, horkan fel a kormányfő szóvivője – homlokunkra csapva szégyelljük magunkat, miért nem láttuk be eddig is ezt az egyszerű igazságot. Még jó, hogy a gondoskodó kormány idejében szólt, máris tele zsebbel rohanunk az állam biztonságos karjai közé. Mindegy is, hogy igaz-e vagy sem, amit mond.
Hol itt a lenyúlás?
Mert: a nyugdíjpénztárak névre szólóan vezetik a számlánkat, az bármikor ellenőrizhető, a befektetések kockázatáról mi döntünk. A számlán lévő pénz örökölhető, ha nem tetszik a pénztár tevékenysége, átmehetünk egy másikba, ha túl soknak tartjuk a pénzünk kezeléséért levont jutalékot, szóvá tehetjük a pénztár közgyűlésén, a pénztárnak kötelező tartalékot képeznie, s befektetéseinek egy részét államkötvényben kell tartania. Magyarul: a maguk erejével kötelezően az államot finanszírozzák. Mindez törvénybe foglalva.
Hol itt a lenyúlás? A rulettasztal? Miért volna jobb helyen a nyugdíjra befizetett pénzem az állam átláthatatlan, feneketlen gyomrában, mint olyan kezekben, amelyek minden mozdulatát látom és ellenőrizhetem? Miért gondoljam azt, hogy a nemzeti jövedelem jobban fog növekedni, és így nagyobb lesz az állami kezekben lévő járulék hozama, mint amit a pénztárak befektetései termelnek? Ezek valódi kérdések. De a Nemzeti Ügyek Kormánya nem kérdez. Eldöntötte, amit eldöntött, nekem pedig bőven elég, ha hiszek neki.
A hit nagyon fontos: bár a politikában jobb, ha inkább hitetlenkedők vagyunk, és legalábbis kételkedve hallgatjuk a hatalom szavát. Akad közgazdász, aki szerint a havi nyugdíj harmincmilliárdos elvonására nincs is igazán szükség. A Fidesz-kormánnyal korántsem barátságtalan közgazdászprofesszor mindenkinek azt javasolja, maradjon csak a magánpénztárakban. Egy másik közgazdász, aki annak idején tiltakozott a rendszer ellen, most – „ha már megvan” – károsan értelmetlennek nevezi annak szétverését.
Nagy hazugság, nagy tét
Akkor viszont mit kezdjünk a pénztárakról szóló hazugságáradattal, amelyet a Fidesz politikusai ártatlan szemekkel öntenek az ország elé? Ahol nagy a hazugság, a mellébeszélés, ott nagy lehet a tét is. És csak az első pillanatban nem látni, mekkora. Hogy miért is írja a Fidesz Nemzeti Együttműködés Programja (4.3 rész, 68. oldal), maga a kormányprogram: „Nem engedjük, hogy az állami nyugdíjak mellett szolgáltatást biztosító magán-nyugdíjpénztári rendszer megtakarításai veszélybe kerüljenek.”
Miért is nem?
Mert az igazi tét most nem a havonta elvont harmincmilliárd forint, hanem a pénztárakban felhalmozott 2800 milliárdos vagyon, amely minden ellenkező híreszteléssel szemben biztonságban van és gyarapszik. Gyarapodnak az emberek öregkori megtakarításai még akkor is, ha a válságot megsínylették a hozamok. Azt a gazdasági válságot, amelybe az állam, amelynek kezeiben állítólag biztosabb helyen lenne a pénzünk, majdnem belebukott.
Az "oszt' jónapot" kormány logikája
A hozzáférés ehhez a 2800 milliárdos vagyonhoz, a költségvetés több mint tíz százalékához, nem olyan könnyű. Hiába követelte Vona Gábor, a Jobbik frakcióvezetője az azonnali államosítást, a kormányfő lehűtötte fiatalos lendületét: ők is gondolkodtak rajta, de elvetették.
Vona még kezdő. Minek rohanni? Első lépésnek elég ez a havi harmincmilliárd, aztán lehetővé tesszük a szabad visszalépést az állami rendszerbe. Megtette ezt a Bajnai-kormány is egy bizonyos körben. A bénák, hiszen az emberek alig éltek a felkínált lehetőséggel... Mi majd csak a visszalépőket kompenzáljuk,menekülni fog a nép a kriminalizált pénztárakból, jön majd vissza a vagyon ömlesztve, a közösbe. Hogy mennyi? A Magyar Nemzet máris lelkesedik: akár másfél millió ember is elhagyhatja a hárommillióból a pénztárakat, ezzel bő ezermilliárdot visszautalva az államnak. Amit a kormány majd jól megvéd. Feladatához híven persze, mert a forradalomban arra kapott felhatalmazást, hogy óvja az emberek érdekét. És hogy mi az az érdek, azt majd meg is mondja. Most éppen ez. Aki meg pénztártag marad, magára vessen, ha az ellehetetlenült körülmények közepette olvad a pénze: miért nem működött együtt. Ez az „oszt’ jó napot”-kormányának logikája.
Az orbáni állam születése
Mit szól mindehhez majd az EU? Mit szólna? A hiánycélt tűzön-vízen át tartja a kabinet, „megszorítás nélkül”. Megoldotta a feladatot. A nép meg némi „szelíd erőszak” után alighanem a mindenható állam szárnya alá bújik, mert ott kényelmesebb, mint önállóan gondolkodva, szabadon dönteni a saját sorsunkról és pénzünkről. És a végén még komolyan veszi, hogy most, hogy vége a neoliberális gazdaságpolitikának, sőt a kapitalizmusnak, és születőben az Orbán által a horizonton már felfedezett új világ, erős, kiterjedt, nagy állam kell, amely még önmaguktól is megvédi a nemzeti egységbe és az együttműködés rendszerébe tömörült polgárokat.
Valójában pedig csak a válságba jutott európai jóléti állammodell autoriter változata épül újra, amelynek fenntarthatatlan, mert finanszírozhatatlan szociálpolitikáját éppen az az állami nyugdíjrendszer jellemzi legjobban, amelyet oly elánnal hazudozva állít most vissza a Fidesz parlamentje. Ki kell söpörni a magánérdeket az állam működéséből – mondja a kormányfő. Ki bizony, és ha közben az állam megszorítás nélkül kiüríti a jövő magánzsebeit is, az már csupa haszon.
