'Mi vagyunk az igazi kommunisták!'
„A klerikális reakció tömegagitációjának legfontosabb szervezetei a különféle férfi- és női szerzetesrendek”, idézi Révai Józsefet, a Rákosi-korszak egyik meghatározó alakját a rendek feloszlatásáról szóló tanulmányában Borsodi Csaba.
Az iskolák államosítása, a papok és egyházi vezetők ellen indított koncepciós perek előre vetítették, hogy a szerzetesrendek működését sem tűri sokáig a hatalom. A feloszlatásról rendelkező jogszabály 1950 szeptemberében jelent meg, de a betegápoló rendek eltávolítását például már korábban megkezdték. Az első hullámban – főként vidéki kórházakban – hatszáz apácát váltottak le, majd, ekkor már Budapestre koncentrálva, újabb kilencszázat. Felkínálták számukra, hogy a rendből való kilépésük esetén továbbra is a kórházban maradhatnak: a lehetőséggel csak elenyészően kevesen éltek.
A déli határsávból 1950 júniusában azzal az ürüggyel telepítettek ki csaknem kilencszáz szerzetest, hogy a jugoszláv imperializmus veszélyezteti a szocializmust építő magyar népet, márpedig a rendtagok az imperialistáknak kémkednek. Az akció – állapítja meg Borsodi Csaba – pontos listák, névre szóló kiutasítási határozatok, részletesen kidolgozott ütemterv alapján zajlott. A kitelepítések aztán az ország más térségeiben is folytatódtak.
Végső soron a kommunista diktatúra mintegy 11-12 ezer női és férfiszerzetest fosztott meg hivatásától. Jászberényben és némelyik más településen a rendházakat, kolostorokat internálótáborként, a máshonnan elhurcolt szerzetesek gyűjtőhelyeként használták.
A hatalom csupán három férfi- és egy női rend fennmaradását engedélyezte. A ferencesek a „megmenekült” rendek közé tartoztak, de ez nem jelentett kivételes bánásmódot. A váci ferences rendházban nyomdát működtető szerzetesekre is rátörtek az Államvédelmi Hatóság emberei. Kováts Rajmund házfőnök meghökkentő kijelentéssel fogadta őket: „Mi vagyunk az igazi kommunisták!”. A házkutatás során semmiféle terhelő dokumentumot nem találtak, ennek ellenére a nyomdát felszámolták, az épület pedig a katonaság tulajdonába került.
Hatvanban – az újhatvani városrészben – tiltakozó tömeg vette körül a ferences kolostort, és a szerzeteseket őrző katonaság távozását követelte. Péter Gábor személyes parancsára Budapestről érkezett erősítés. A szerzeteseket gumibottal összeverték, háromszáz tiltakozót Recskre és más táborokba szállítottak. Kriszten Raffael házfőnököt – három másik ferencessel és két civillel együtt – az Andrássy út 60.-ba vitték. A házfőnököt életfogytiglani, a többieket öt-tíz évig tartó börtönre ítélték. Az embertelen körülmények és kínzások miatt Kriszten Raffael 1952-ben, 53 éves korában meghalt. A szerzetesek egy része elhagyta az országot, azok, akik itthon maradtak, általában csak alacsony presztízsű munkakörökben tudtak elhelyezkedni vagy kemény fizikai munkát végeztek.
Több tucat szerzetesrendhez hasonlóan a különböző falvakban és városokban működő „kalocsai iskolanővérek” létezése is ellehetetlenült. Az apácák szétszóródtak. Pompilia nővér például egy fővárosi lakásba költözött, amit a szülei pénzéből újíttatott fel. Visszaemlékezése szerint „az emeleten lakott az úttörővasút pályamestere, aki felvett anyagelszámolónak. Onnan kerültem a Szolidaritásba, a Dukai Júlia vezette kesztyűrészlegbe, képesített kesztyűvarróként”.
Marcellina nővér Jászladányba, a szüleihez ment vissza: „elvettek tőlük mindent, házat, földet, állatot, élelmet, de valamiképpen nem telepítették ki őket. Öcsém akkor már a földalattinál volt gépész, az ő női brigádjába vett fel a mérnök főnöke tizenkét órás műszakba, brigádvezetőként. Az önéletrajzomba nem volt szabad belevennem, hogy apáca vagyok, és az építésvezető, aki maga is ladányi volt, megígérte, hogy nem szól róla senkinek. (...) A Deák téren dolgoztam tíz évig, kitanítottak robbanó villamosmotor- és darukezelőnek, liftesnek, kovácsnak, hegesztőnek. Minden vizsgám ötös lett, csak a politika lett hármas. A kompresszorral volt a legnehezebb. Akkor már sírtam, mert 49 férfi mellé csak három nőt választottak ki, és én köztük voltam...”
Hatvan éve, hogy hivatalosan feloszlatták a rendeket: az évforduló alkalmából hónapok óta rendezvényeket tartanak országszerte. Több városban emléktáblát avattak. A Somogy megyei Andocson úgy döntötték, hogy a száműzött ferencesek tiszteletére a rend alapítójáról, Szent Ferencről nevezik el az önkormányzati iskolát. Erdő Péter bíboros, a katolikus püspöki kar elnöke Budapesten mondott emlékező szentmisét: „Krisztus szenvedésének társa lehetett az egész magyar katolikus közösség az elnyomatás idején, amikor a kommunista világra érvényes sztálini forgatókönyv szerint a hatalom ki akarta irtani a vallást, és fel akarta számolni az egyházakat.”
A rendek 1989 végétől alakulhattak újjá, a veszteséget és a hosszú kényszerszünetet azonban máig nem sikerült kiheverniük. Két évtized telt el a rendszerváltás óta, de a szerzetesi közösségek létszáma csak töredéke a korábbinak, nem éri el még a háromezret sem.
