– Két eljárás indult ön ellen a brókerbotrány kirobbanása után. Most minden vádpont alól felmentették. Érez elégtételt?

– Semmit. Inkább még nagyobb ürességet, mint eddig bármikor. Nagyon hosszú volt ez a hét év, nem lehet egyetlen nap alatt feldolgozni, hogy mégiscsak nekem volt igazam, és már nem csak én állítom, hogy nem követtem el azokat a bűncselekményeket, amelyekkel vádoltak. Az lenne az elégtétel, ha most mindent ott folytathatnék, ahol 2003 decemberében kényszerűségből abbahagytam. Ez azonban nyilvánvalóan lehetetlen. Nem mehetnék vissza a rendőrségre, és nem is mernék visszamenni.

– Miért, mitől fél?

– Megtapasztaltam, főleg a második ügyemben, milyen könnyen tönkre lehet tenni egy embert. A karrierjét, az életét, mindenét. A második büntetőeljárás azzal a váddal indult ellenem, hogy 2003 nyarán azért utasítottam el a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének feljelentését a Pannonplastügyben, mert segíteni akartam Kulcsár Attilának abban, hogy elkerülje a felelősségre vonást. Először a bíróságon tették fel a kérdést: miért? Tényleg, miért segítettem volna egy olyan embernek, akit nem is ismertem?

– Mondjuk, pénzért? Felsőbb utasításra? Politikai utasításra?

– Azt Kulcsár Attila sem állította soha, hogy pénzt adott volna nekem a „segítségért”. Ha másképp vall, akkor nyilván korrupcióval is megvádoltak volna. Ő azt mondta az ügyészeknek, hogy látta az asztalomon azt az általa írt listát, amelyet ő juttatott el Bácskai Jánosnak, a Szervezett Bűnözés Elleni Koordinációs Központ akkori, az ügy miatt később posztjáról távozni kényszerült vezetőjének arról, hogy milyen iratokat kellene megsemmisíteni a K & H Equities nél, hogy ne derüljenek ki a visszaélések, s máris tudta, bennem megbízhat, én segíteni fogok neki.

– Láthatta az asztalán e listát?

– Szerintem nem is létezett ilyen lista. Sem a Kulcsár-, sem a Bácskai-perben, sem az én ügyemben nem került elő.

– A karrierjét azonban nem ez a második eljárás tette tönkre, hanem már az első, az úgynevezett „arab sütis ügy”.

– A két eljárás szorosan öszszefügg. Előbb, még 2003 decemberében, megjelent egy cikk a Magyar Nemzetben, hogy belső vizsgálat indult ellenem, mert túl közeli kapcsolatba kerültem az arab alvilággal. Nyilván merő véletlen, hogy aznap a parlament illetékes bizottsága politikusokat hallgatott volna meg a K & H-ügyben. Kell-e mondanom, nem sok fi gyelmet kaptak, mindenki velem volt elfoglalva.

– És mi köze a sütis ügynek a másikhoz? Annak idején az a hír járta, Kulcsár bosszút akart állni önön, amiért Bécsben tőrbe csalta, és ezért vallotta, hogy segíteni akart neki.

– Én is hallottam, hogy Kulcsár a hazahozatala után állítólag azt mondta, hogy négy emberre nagyon haragszik, s őket tönkre fogja tenni – köztük voltam én is –, de ez csak szóbeszéd. Bár tény, hogy az ő vallomása sok álmatlan éjszakát okozott számomra, és valahogy nagyon is kapóra jött az ügyészségnek. A nyomozás kezdete egybeesett a „sütis ügy” tárgyalásával. Ha kedden a bíróságra kellett mennem, hétfőre gyanúsítottként beidéztek az ügyészségi nyomozó hivatalba, és másnap minden újság címoldalán az volt, hogy „Molnár Csabát ezzel és ezzel gyanúsítják”. Ügyvédem a második eset után megkérte az ügyészeket, hogy bár ő tudja, mindez merő véletlen, de ha lehetséges volna, a jövőben ne a bírósági perek előtti napokra időzítsék a kihallgatásunkat. Úgy időzítették.

– Magára szállt az ügyészség?

– Azt gondolták, javítja az esélyeiket a sütis ügyben, ha a bíróságnak egy másik büntetőeljárással is igazolni tudják, hogyMolnár Csaba bűnöző, aki gyanúsítottakkal játszik össze, nyomozást tagad meg, hivatalos iratokat dátumoz vissza az érdekükben. Pedig az ügyészség is pontosan tudta, hogy ebből semmi nem igaz.

– Kulcsár Attila nekem azt mondta, Bécsben ki akarta teríteni a lapjait ön előtt, de lefogatta, mielőtt beszélhettek volna.

– E-mail kapcsolatban álltunk. Leleveleztük, hogy ötkor találkozunk a bécsi Operánál, de nem értem volna oda, ezért áttettük a randevút hatra. Azt kértem az osztrák kollégáktól, hogy hadd beszéljek vele egy órát, aztán tegyék, amit tenniük kell. Ehhez képest, amikor meglátták, földre vitték, megbilincselték. Ezt azzal magyarázták, „nem kockáztathatták meg, hogy egy körözött bűnöző szabadon lófráljon a városukban”. Idővel aztán azt is elmondták, hogy parancsot kaptak, ne engedjék, hogy négyszemközt beszélhessek Kulcsárral. Nekem csak annyit mondtak, hogy a „parancs” Budapestről érkezett.

– Amit eddig elmondott, azt sejteti, hogy valaki vagy valakik meg akartak szabadulni magától. De attól még nem áll le a nyomozás, ha önt tönkreteszik!

– Én is azt hittem. Ma már tudom, hogy nem így van. Miután engem kinyírtak, és meggyőződésem, hogy a brókerügy miatt tették, a kollégáim is visszafogottabbak lettek. Már nem nagyon tettek fel kérdéseket, végrehajtották, amit a szakmai szabályok előírtak, és amire utasította őket az ügyész, de egy lépéssel sem tettek többet a siker érdekében. Látták, mi történt velem, s attól kezdve sodródtak az eseményekkel.

– Hét éve szerelt le. Mit csinált azóta?

– Ügyvédek négereként dolgoztam. Mivel büntetőeljárás hatálya alatt álltam, nem lehettem önálló ügyvéd. Sokan megkerestek ugyanakkor, akiknek a pénzmosás elleni osztályon megszerzett speciális tudásomra volt szükségük. Én kerestem egy ügyvédet, aki felvállalta az adott ügyet, aztán elvégeztem a munka érdemi részét, majd a kolléga rányomta az ügyre a szárazbélyegzőjét. Aztán elfeleztük a honoráriumot.

– Minden vád alól felmentették. Felteszem, kártérítést kér.

– Természetesen. Negyvenmillió forint vagyoni és ötmillió forint nem vagyoni kártérítést kérek az államtól. Tudni kell, hogy ha nincs a sütis ügy, még 2004-ben leszereltem volna. Kaptam egy felkérést ugyanis, hogy szervezzem meg Svájc pénzmosás elleni szolgálatát, magyar állampolgárként, de svájci köztisztviselőként. Az ott beígért fizetésemet kérem a magyar államtól kártérítésként. Megjegyzem, ezért sem értem azokat, akik „kilövési parancsot” adtak ellenem. Nem tudom, hogy a sok lehetséges érintett közül kinek voltam a leginkább az útjában, ki lövetett ki végül, de biztos, hogy tájékozatlan volt. Ha vár pár hónapot, elmegyek magamtól is.

A felmentő ítélet ellenére a volt rendőr alezredes nem érez elégtételt, csak ürességet