De a Fidesz csak besorolása és önképe szerint jobboldali. Ez utóbbi méltányolhatatlan. A zászlólengetéstől például nem lesz valaki nemzeti, bármennyire hiszi is. Amit pedig a Fidesz-kormány eddig tett, abban még az árnyéka sem jelenik meg a szóban forgó –általában a nagy elosztó alrendszereket „átfogó” – reformoknak.

Itt állunk viszont egy sor, forgószélszerű, válságkezelőnek egyszersmind növekedés-újraindítónak mondott kormányzati intézkedéssel, amelyekhez keresem az iránytűt. Mondjuk úgy: a „jobbos” ideológiai sugallatot mögöttük. De nem találom.

Ami az szja egykulcsossá tételét illeti: ez még bingó! A jól kereső magyar munkavállalók januártól a felét fogják adóként kifizetni, mint eddig. Jövedelemtranszfer a gazdagokhoz. Ami a társasági nyereségadó tízszázalékos kulcsát illeti (az adóaalap bizonyos, nagyvonalúan megvont határáig), ez ugyancsak ahhoz az elvhez illeszkedik, hogy „több maradjon a te zsebedben, kevesebb az államéban”.

Remek. Amerikában is tapsolnak hozzá a neokonok. Attól azonban ugyanők valósággal pánikba eshetnek, hogy egy derék, adócsökkentő kormánynak (ha átmenetileg is) van képe rátenyerelni a magánnyugdíj-befizetésekre, s ezzel valósággal arcul köpni a jobboldali gondolkodás iskolájának szent tehenét: az öngondoskodást, mely persze (ellentétben az állami nyugdíjrendszerrel) kockázatokkal jár. Az egyéni kockázatvállalással azonban Orbánnak semmi dolga.

Hol itt a jobboldaliság? De vagyok szíves ugyanezt kérdezni annak hallatán, hogy az én adófillérjeimből tőkésítik fel a másfél évszázada szocialista-baloldali-szakszervezeti találmánynak minősülő, nonprofit alapon működő takarékszövetkezeteket, és a miniszterelnök eleve nekik ígéri hatalmas állami (önkormányzati, pályázati, „Széchenyi-terves”, uniós) pénzek kezelését, csak azért, mert „magyar tulajdonban” vannak. Hogy is van ez? Beletenyerelünk a banküzembe is, mesterséges konkurenciát teremtünk a profitra dolgozó nagy itteni bankoknak, közöttük a mi kedvenc OTP-nknek amúgy jobboldalian? („Oszkó a spájzban?”)

A Fidesz-jobboldaliság – mint Hunyady Sándornál a hétfőn megvett liba utolsó darabjai a pénteki ebédkor – a távközlési vállalatokra, az energiaszektorra és az áruházláncokra kivetendő sarcban enyészik el végképp. Pontosabban: olyan képlékeny állapotba jut, hogy épeszű ember nem tud mit kezdeni vele. Azt, hogy a költségvetésnek sürgős forrásokra van szüksége, és evégett „onnan vesz el, ahol van”, még megérti. Azt meg, hogy a dühöngő megsarcoltak majd a fogyasztóikon verik le (némi rátartással) a kárukat, gyanítja. De hogy egy magát jobboldali-konzervatívnak nevező kormány a legsikeresebb vállalataira kimért különadóból fedezi a legsikeresebb (legjobban kereső) polgárai számára megszavazott adójótéteményeket, nos, olyat még nem látott. Az egész épp olyan zagyvalék, mint a legfelső helyekről jövő szóáradat.