Abból a vörös iszapból bukott fel, amely érzelmileg felkavarta, érzékennyé és fogékonnyá tette rá az országot. Lám, a napi cáfolhatatlan valóság bizonyította, miért kell a „négyharmados” többségnek mindenre felhatalmaznia a Fidesz-kormányt. Annak eldöntésére pedig feltétlenül, hogy miben áll éppen a közérdek, hogy mi „az emberek” érdeke.

Innen a határ a csillagos ég. A gazdasági-pénzügyi szabadságharcban különleges felhatalmazásunkkal élve veszélyhelyzetet lehet hirdetni akár az egész nemzetgazdaságban. Államosíthatunk magántulajdonú cégeket, ha – nem mellesleg – az ígéretek csapdájából már csak egyetlen kiutat látunk, visszaállamosíthatjuk a nyugdíjrendszert, ami tényleg nem megszorítás. Annál sokkal több. Színtiszta einstand. Magánemberek magántulajdonának közérdeknek álcázott lenyúlása. Köztulajdonba vétel. Kisajátítás. Hogy ezzel visszalökjük a nyugdíjrendszert a csődbe vezető lejtőre? Azzal majd foglalkozzunk békeidőben. Most rendkívüli állapot van, amiben az akcionista Fidesz lubickol.

Nincs megállás. Közérdek, hogy ne legyenek gazdagok. Miért ne? Hogy ne legyen luxusfogyasztás? Az is. Sőt: „az embereket” szakadékba taszító neoliberális gazdaságpolitika elleni szabadságharcban vezessük be az egyfajta, de legalább jó minőségű kenyeret, zsemlét, kiflit (szép idők, még pacsni is volt!), egy kaptafáról való cipőt, egyszínű lódenkabátot. Teljesítsük ki az egyenlősítést egy elképzelt minimum alapján. Hogy mi ez? Amire a kormányfő éppen ébred. Amit éppen közérdeknek el tud hitetni.

És ma mindent el tud hitetni. Kimondhatná azt is, hogy a magyarok allergiásak a kapitalizmusra. Nem akarnak piacgazdaságban élni. Nem! A hálószobájuk minden szegletében irányt mutató, izmos és kiterjedt állam iránymutatása alatt akarnak lélegezni. Kimondhatná: az emberek fáradtak és éretlenek, hogy a kapitalizmus lényegét felfogják. Hogy a közérdek az egyéni és kisebb-nagyobb csoportérdekek felszínre hozásával, nyílt vitában fogalmazódik meg. Újra és újra. A gazdaságban és a politikában –a piacon és a parlamentben. Ez napi szellemi-politikai küzdelem, és ez az igazi együttműködés, amelynek terhét nem ruházhatják át másra, még akkor sem, ha a kormányfő önfeláldozóan magára venné e nehéz terhet. „Az emberek” most tapsolnak ehhez, pedig ha e jogukról lemondanak, csak a szabadpiacról mondanak le, nem a kapitalizmusról. „Csak” az egyéni szabadságukat ruházzák rá az államra. Megtették ezt már sokszor, legtöbbször kényszerből. Most megteszik önként? Mert belefáradtak az élhetetlen magyar kapitalizmusba? S végre akadt egy elhivatott vezető, aki el tudja hitetni, hogy valami isteni adottság folytán mindenkinél világosabban látja, mi az ország közérdeke?

Ha így van, a kormányfőnél az igazság: Magyarországon megfordult a világ. Tehén hágja a bikát.