A Jobbik nem felelt meg az elsősorban saját maga által magasra emelt mércének, de az, hogy országosan megkapaszkodott az önkormányzatokban, biztosíthatja a párt második vonalának a tartós egzisztenciális biztonságot, a szervezetépítés lehetőségét.

Az LMP viszont hiába beszél 90 százalékos sikerről, csak kényszeredett mosolylyal teszi. A Republicon Intézet elemzése szerint ugyanis, ha most parlamenti választásokat tartottak volna és nem önkormányzatit, az LMP nem érné el az Országgyűlésbe kerüléshez szükséges ötszázalékos határt.

Azt természetesen az elemző intézet is hangsúlyozza, hogy két különböző jellegű és nehezen összehasonlítható választásról van szó. Az LMP-sek is nyugtatgathatják magukat azzal, hogy az ország nagy részében nem volt jelöltjük, így nem is lehetett a pártra szavazni, ezért jött ki országosan a három százalék, de a megfigyelőben, sőt ami fontosabb, a szavazataik elveszítésétől félő potenciális választóikban felmerül a kérdés: mennyire életképes tartósan az a párt, amely az ország néhány helyén képes csak arra, hogy legalább a rajtvonalig eljusson?

Mit csináltak a tavaszi nagy siker óta a magyar politikai rendszerben nélkülözhetetlennek tűnő helyi beágyazottság megteremtése érdekében, azon túl, hogy laboratóriumi gondossággal méricskélték a parlamentben a távolságot maguk és a többi párt között? Most elveik vannak vagy colstokjuk? – kérdezték az utóbbi hónapokban egyre többen azok, akik jórészt a két nagy párt elvtelenségei és a két kis párt (MDF, SZDSZ) balul sikerült fúziója miatt kötöttek ki annál a jó értelemben vett amatörizmust sugárzó társaságnál, amely éppen kívülállásukra hivatkozva ígérte a politika megújítását. Mára sokaknak úgy tűnik, az LMP-nek sikerültmindkettőből a rosszabb részt ötvözni: az amatörizmusból a szervezetlenséget, a professzionalizmusból a pragmatikus taktikázgatást.

Persze a választási szabályok nyári megváltoztatása őket (és a még kisebbeket) sújtotta leginkább. Ha erre hivatkoznak, igazuk van. Az erkölcsi igazság e tekintetben az ő oldalukon. De az egyoldalúan és a demokratikus választási lehetőségeket elfogadhatatlanul szűkítő választási és pártfi nanszírozási szabályok 2014-ig aligha enyhülnek. Ezért, ha addig nem sikerül meggyőzően bizonyítaniuk szimpatizánsaiknak erejüket és elkötelezettségüket, akkor ugyanaz az örvény ragadhatja a mélybe őket, amely legutóbb az MDF-et: az előreláthatóan nagy téttel bíró választáson a szavazók pánikszerűen ugrálnak le a süllyedőnek vélt hajóról biztos kikötők után kutatva.

Ahhoz, hogy az LMP viszszataláljon arra az útra, amelyre tavasszal lépett, néhány dolgot érdemes megfontolniuk.

Kellene egy stratégia. Mármint olyan, amelyről nem süt, hogy minden megszólalást a párt pozicionálásának szándéka vezet. Az nem megy, hogy a demokrácia súlyos korlátozásának nevezik a Fidesz alkotmányozó tevékenységét és a választási törvények módosítását, ugyanakkor az ellenzék másik pártjával semmilyen együttműködésre nem hajlandók az egypárti dominancia megfékezése érdekében.

Itt nem arról van szó, bármennyire is ezzel érvelnek, hogy a „ballib véleményformálók” nem bírják elviselni, hogy az LMP nem áldozza fel magát az MSZP érdekében. Nem kellene feláldozni magukat. Simán elérhették volna, hogy az önkormányzati választáson, például Budapesten, tényleges súlyuknál is jobban szerepeljenek és a Fidesz győzelmének mértékét is hatásosabban korlátozzák (amiről a nyilatkozataik alapján azt gondolhatnánk, elvi kérdés), ha nem lenne számukra az elvi kérdéseknél is fontosabb az a taktikai szempont, hogy a szocialistáktól távol tartsák magukat.

Mindez megoldható lett volna arcvesztés nélkül is. Mert, ha már az arcvesztésnél tartunk, mérlegelendő, melyik a rosszabb: csupán nagy jóindulattal elhessegethető gyanúba keveredni a kopogtatócédula-gyűjtésnél, aztán beszorulni a „fővárosi kis párt” skatulyába (a néhai SZDSZ-nél sokkal rosszabb eredményekkel) úgy, hogy a párt főpolgármester-jelöltjére még a támogatók egy része sem szavaz, avagy az ellensúly jogos igényére hivatkozva kialakítani egy olyan széles körű összefogást, amelynek megteremtésében az LMP, ha ügyes, akár vezető szerepet is játszhatott volna még úgy is, ha ezen a pályán mások is játszanak. Ahogy ez Esztergomban meg is valósult.

Lassan el kellene dönteni, világnézetileg mit képviselnek. Ami tavasszal a siker egyik titka volt, ma már egyre inkább nehezíti a párttal való azonosulást. Akkor nyerőnek bizonyult az az önmeghatározás, hogy egyes ügyekben liberálisok vagyunk, másokban baloldaliak, megint másokban konzervatívak, de mindenekelőtt zöldek. Ez a fajta „nyitottság” lehetővé tette sokaknak, kapcsolódási pontot találjanak.

Ez a sajátos elegy mostanra a megkülönböztethetőség akadálya lett. Az állam gazdasági szerepéről vallott nézeteiket és a piaci szkepszisüket valamennyi párt osztja. Az úgynevezett nemzeti ügyekben együtt szavaznak a Fideszszel és a Jobbikkal (sokszor az MSZP-vel is). A jogállamiság, alkotmányosság demokrácia témában (szinte szükségszerűen) mondják ugyanazt, mint a szocialisták és olykor a Jobbik. A zöldügyek politikai súlya Magyarországon egyelőre elhanyagolható. Kizárólag a szociálpolitikában és az emberi jogi kérdésekben van a többiektől markánsabban eltérő, többnyire liberális álláspontjuk.

Ez a jelenség okozza azt a téves látszatot, hogy az LMP az SZDSZ utódja lenne, márpedig éppen ez az imidzs az, amely ellen az LMP vezetői még indulatosabban küzdenek, mint a szocialistákkal való hírbehozás ellen. Nem feltétlenül jó taktika naponta elhatárolódni a liberalizmustól, amikor a párt szavazóinak jelentős része magát liberálisnak tartja, és ha alakulna a jövőben ilyen szervezet, hamar odébbállhatnak.

Ki lehetne találni, honnan várják a szavazókat. Ez az előző két pont közvetlen folytatása. Meg akarják tartani a fővárosi liberális választókat? Akkor miért nyilatkozgatnak úgy, ahogy? Ha tehernek érzik, honnan akarják pótolni őket? Úgy általában a fiatalokkal? Akkor miért nem őriztek meg semmit fél évvel ezelőtti könnyedségükből? Tényleg a Fidesz váltópártja szeretnének lenni? Akkor miért az MSZP-vel foglalkoznak, és miért nem viselkednek valódi ellenzéki pártként, kihasználva azt az előnyüket, hogy ezt hitelesebben tehetik, mint a szocialisták? Azt gondolják, ha minden nap belerúgnak az MSZP-be, akkor azok, akik húsz éven át kitartottak a szocialisták mellett, tömegesen elindulnak az irányukba? Vagy éppen ellenkezőleg: abban bíznak, hogy a Fidesz csalódott szavazóit gyűjthetik be?

De mire alapozzák, hogy azok, akik új kormányt választanának, megállnak félúton, és nem azokra szavaznak, akik a kormányváltásra a legnagyobb esélyt kínálják? A vasárnapi választás alapján egyelőre nem úgy tűnik, hogy ezek ők lennének.

Egy biztos, és ezzel nyilván az LMP vezetői is tisztában vannak: ma már ők is annak a politikának a részei, amelynek másnak kellene lennie általuk.

Merre tovább, LMP?