Bűnös város?
A hatvanötös szám perdöntő jelentőségű, mivel 1945-re utal, ebből pedig a számolni tudók számára egyenesen az következik, hogy 1944 az utolsó olyan év, amikor Budapest még a nemzet fővárosa volt.
A miniszterelnök ezzel nem mondott újat, de nagyon is beletrafált a fővárossal kapcsolatos vélekedések egyik hatalmas, ágasbogas hagyományába. Mivel 1944-et jelölte meg az utolsó, mintául szolgáló esztendő gyanánt, haladjunk mi is viszszafelé az időben, és lássuk, mit írt például 1944. december 8-án Nyisztor Zoltán az Új Magyarság hasábjain: „Budapest gyönyörű falait az ellenség acélabroncsa ropogtatja. Más város rég a kétségbeesés paroxizmusával omlott volna össze. Ezt a várost nem szállta meg a német hadaktól megrettent Párizs páni rémülete. (Nyisztor arra céloz, hogy nálunk nem tört ki felkelés a német megszállók ellen, mint Párizsban, 1944 augusztusában – Ny. A.) Bűnös város? Töröljük el végre a megbélyegző jelzőt, s írjuk szenvedéseinek töviseivel koszorúzott homlokára, hogy a hősök városa!”
Azt, hogy negyvennégyben a jobboldalnak már nem volt oka megtagadni Budapesttől a nemzethez tartozás dicsőségét, elő is kellett készíteni valahogy, hiszen 1944 júniusában vitéz Jaross Andor még ilyen kemény szavakkal volt kénytelen észhez téríteni a fővárosi közgyűlést: „Gondoskodni fogunk arról, hogy azok az inficiáló elemek, melyek Budapesten a kozmopolitizmusnak természetszerű terjesztői voltak, kikapcsoltassanak ennek a városnak a vérkeringéséből!” Lévén a szónok a Sztójay-kormány belügyminisztere, ez nem maradt üres fenyegetődzés, de ennek révén lett 1944 végére Budapest orbáni értelemben is a nemzeté.
A negyvennégyes „helytállásig” azonban korántsem volt sima az út. Az 1939-es, a nagy jobboldali áttörést hozó választás előestéjén Makkai János az Új Magyarságban még okkal aggódhatott amiatt, hogy bár „Budapest társadalma már húsz esztendővel ezelőtt választott irányzatot, amikor a keresztény és nemzeti eszmék táborába szegődött, de ezt a lépést csak Budapest népének egy része tette meg. Két tábor néz évek óta farkasszemet egymással, hogy egy-egy politikai eseményre felragyogjon az arca az egyiknek, és megnyúljon az orra a másiknak. Ami világnézeti küzdelem Magyarországon folyik, az voltaképpen Budapesten zajlott le, s innen sugárzott ki az egész országra”.
A helyzet mégis ígéretesnek tűnt, hiszen egyfelől „a keresztény és fajvédő irányzat, a magyar jobboldal kétségkívül Budapesten a legöntudatosabb és a legszervezettebb az egész országban”, másfelől biztató volt, hogy „a baloldali ellenfél várai ma leomlott bástyákkal tudnak csak ellentállani az időnek…” Ezért mi egyéb lehetne a cél: „Budapestnek meg kell most mutatnia, hogy az ország vezető társadalma, az ország legintelligensebb rétege, a magyar nép legérzékenyebb műszere, a főváros lakossága valóban egy új világnézeti és politikai ideál eszméjét akarja követni. (…) A harc, amely most Budapestért folyik. nem arra megy tehát, hogy a magyar fővárosban mennyi mandátumot kapjon ez vagy az a párt.
A küzdelem azért folyik, hogy Budapestet egy új életrendszer vezetőjévé emeljük. Budapest népének meg kell mutatnia, hogy egy új nemzeti ideálnak itt van az értelmisége, itt van a vezető rétege, itt él a polgári vezérkara”. Hogy 1939 mekkora fejlődést jelentett a nemzethez tartozás vonatkozásában, akkor értjük meg, ha Makkai 1939-es reményeit egybevetjük Imrédy Béla 1938 novemberében elhangzott, a fővárost illető keserű kritikájával, mely szerint „Budapest szégyenletesen megbukott a nagy próbán”.
A nagy próba abból állt, hogy „szenvedtünk az úgynevezett budapesti közvélemény hisztériájától, az álhírterjesztés, az oktalan beijedés, a túlzott kétségbeesés végleteitől. Ezzel szemben milyen megnyugtató volt a magyar falu magatartása, ahol nem tört ki pánik sem a háború rémhíreire, se, az élelmiszer-drágulásra, sem a mozgósítás elrendelésére” (8 Órai Újság, 1938. november 20.).
Még inkább átérezhetjük, hogy miféle mélypontról indult el fölfelé a főváros, ha eszünkbe jutnak Illyés Gyulának a Nyugat 1933. szeptember elsejei számában megjelent (és a Magyarok című könyvében, öt évvel később változtatás nélkül újraközölt) szavai, aki úgy látta: „Budapest nincs Magyarországon. Fölötte, alatta, vagy mellette van, tudja a Jóisten, hogy tulajdonképpen hol is van, ha egyszer szellemisége után meg kellene keresnünk a helyét. (…) Az országnak tán fővárosa volt – a nép mindig idegennek tudta.” Már Illyés is csak a folytatója volt ennek a hagyománynak: a jezsuita Bangha Béla folyóiratában, a Magyar Kultúrában a harcias fajvédő Lendvai István azt fejtegette 1929-ben, hogy „Magyarországnak lélekben idegen fővárosa van, amely nemhogy a keresztény magyarság lelkének kifejezője és táplálója lenne, hanem annak végzetes fojtogatója.
Bármily örvendetes változások történtek egy és más dologban 1919 augusztusa óta, ezt az én verdiktemet megváltoztatni még mindig nem tudom.” Budapest nemzeti mivolta annyira kétséges volt, hogy 1925. március 10-én, az akkori törvényhatósági választások előestéjén Bethlen István még csupán ábrándjai egyikeként közölhette a budai Vigadóban összegyűlt hallgatósággal: „Én nem szeretném, hogy még egyszer mondható legyen a fővárosról az, hogy bűnös főváros, előttem a főváros a magyar nemzetnek, országnak, jövőnknek reklámplakátja kell, hogy legyen. Ez a reklámplakát fénylő betűkkel dicsőítse ennek a nemzetnek a józanságát, becsületességét, a magyar nemzet géniuszát.”
Bethlen tudta, hogy ez nem egyhamar következik be, hiszen akkor még csak éve volt annak, hogy az Új Nemzedék kénytelen volt leszögezni: „Budapest csak azoké a budapestieké lehet, akik keresztények és magyarul gondolkodnak, akiknek a mi istenünk az istenük és a mi hazánk a hazájuk. Mi akarjuk visszafoglalni Budapestet a keresztény-nemzeti gondolatnak. Éppen ezért fogják a keresztény magyar budapestiek százezrei elsöpörni a liberális kísérletezőket, a hatalomba visszaosonni próbálókat a fővárosi választáson” – de az elsöprés ebben az áhított formában (akkor még) nem valósult meg, noha már akkor is késő lett volna.
Legalábbis ahhoz képest, hogy Wolff Károly, a Keresztény Községi Párt elnöke 1920 januárjában már nem is csak a „bűnös”, hanem egyenesen a „rothadt” jelzővel illette a fővárost, és valósággal kikérte magának, hogy az általa „nemzetgyilkos szellemnek” titulált liberalizmus a demokrácia örvén „még mindig itt mer orcátlankodni, és beszélhet, agitálhat, vádolhat, kormányokat buktathat”.
1919. december 11-én a magát „keresztény politikai napilap”-ként megjelölő Nemzeti Újság úgy vélte: „Budapestet méltán éri ma egy korbácsütés, mely minél inkább fog sajogni, annál kijózanítóbb lehet”. A fehér kurzus irodalmi folyóirata, a Gondolat úgy látta, hogy Budapest már régóta nem a nemzet fővárosa, mert „az a lelki kapocs, amely normális körülmények között a fővárost a vidékkel összeköti, nálunk már rég elszakadt. Budapest nálunk nem életet és fényt sugárzó centrum, hanem mételyt és bomlást terjesztő szemétdomb volt. Budapest már nem a miénk, nem a magyaroké, és mi irigykedve gondoltunk azokra a nemzetekre, melyeknek sokkal kisebb, de sokkal inkább nemzeti fővárosuk van.” – fejtegette Turcsányi István, aki tévedett, ha azt hitte, hogy Budapestet elsőként tagadja ki a nemzetből.
Őt is megelőzte jó tizenöt évvel Bartha Miklós, aki 1904. szeptember 11-én fakadt ki lapja, a Magyarország vezércikkében: „Mindenki látja, hogy Budapest nem magyar város. Budapest lelke korcs. Nemzeti mivoltunk úgy néz ki, mintha kloákalével volna leöntve. Ez a Budapest, ahol ezt tűrik, nem a magyar nemzet fővárosa, hanem egy nemzetközi Szodoma”.
