Csőrike és a rettenhetetlen magyar légierő
Azóta ezen röhög az ország. Ez nem azért van, mert az országot idétlen emberek lakják, akik kiskamaszként mindenen vihognak, hanem mert a Hende Csaba-féle újraturbózott honvédelmi minisztérium úgy gondolta, hogy ezt az egyébként San Marinóban vagy Andorrában is rutinműveletnek számító, szóra sem érdemes eseményt mindenképpen a magyar honvédelem legdicsőbb lapjaira helyezi, súlyát tekintve valahová a nándorfejérvári és a pákozd–sukorói csata közé.
Ennek megfelelően a minisztérium közleményben tudatta, hogy „a magyar légierő készültsége megfutamította a betolakodókat”, részletesebben szólva „a magyar légierőbemutatókról ismert, Csőrike becenevű harci helikoptere Kolontár térségében elfogta a tettest, aki „a határon túlra menekült”, mindösszesen tehát „mint ezt a csütörtöki nap is bizonyította, a magyar honvédek éberen őrzik hazánk területét”.
Azt nem tudni egyelőre, hogy mekkorát nőtt ettől a bravúros akciótól a magyar légierő ázsiója a világban, az is lehet, hogy a pápa szíves beleegyezésével eztán már nem csupán délben, de délután fél négykor is harangozni fognak Európában, így emlékeztetve a földrész lakóit Csőrike és a magyarok hősiességére, és akkor az itthoni gúnyolódás végképp nem látszik indokoltnak.
Márcsak azért sem, mert honi fegyveres testületnek emberemlékezet óta ez az első sikeres akciója betolakodók ellen. Nem is olyan régen, mikor még őrizték a szlovák–magyar határt, Rajkánál egy ámokfutó belga autós tört át a sorompón, s napokig nem találták Magyarországon, végül azon bukott meg, hogy hirdetni kezdte az egyébként körözött gépkocsiját, meg persze közúti ellenőrzésen hiányzott a tartalékizzó-készlete; ehhez képest Csőrike tette tényleg minimum Pákozd és Sukoró.
Másrészt ha egy ország fülkeforradalom után van, ám a szabadságharca még javában tart, akkor az a honvédség vezetőin is meglátszik, legelőbb is a szóhasználaton. Hende Csabából amúgy is sugárzik, hogy gyermekkorában rengeteg ólomkatona vehette körül, s legtitkosabb vágya most is egy hatalmas csata, lehetőleg a népek csatája, melynek végén személyesen ő maga csípi fülön Napóleont, hogy aztán sikkasztás vádjával átadja Papcsák képviselőnek.
A magyar hadsereg jövőbeli sikereit a dicső múltban látja, ami nem feltétlenül baj, például egy terepasztalon, ám a harcot a valóságban is a dicső múlt eszközeivel vívná meg. Hogy mást ne mondjunk, alig egy hónappal ezelőtt fogadta a vezérkar ünnepélyes keretek közt a NATO-küldetéséből hazatért Ádám alezredest, aki némi meglepetésre huszáregyenruhában, lóháton jött haza Portugáliából.
Ezt mintegy hagyományőrzésből tette, így tisztelegve a múltban portyázni járó magyar huszárok cselekedetei előtt, ám Fodor Lajos államtitkár új öszszefüggésrendszerbe helyezte az akciót: – Amíg mások a NATO-küldetésből hazaindulva gépkocsival vagy repülőgéppel teszik meg ezt a távolságot – mondta nem kis éllel –, addig Ádám alezredes, a portya vezetője, huszáregyenruhában, lóháton jött haza. Értjük, hogyne értenénk: magyar katona nem utazik levegőben meg vasúton, az fehérnépnek meg parasztnak való.
Nem tudni, hogy a NATO vezérkara értesült-e már arról, hogy egyik tagállama esetleg újragondolná a csapatszállítások, légihidak stb. jelenlegi gyakorlatát, továbbá számol-e a ló mint stratégiai eszköz jövőbeni szerepével egy esetleges nukleáris támadás esetén, mindenesetre ha még ideveszem Csőrike parádés légi győzelmét is az idegen betolakodók ellen, tán nem is egészen utópia a magyar hegemónia visszaszerzése.
A szerző az Élet és Irodalom munkatársa
