Az első modernizációs próbálkozást, a magyar ipar és kereskedelem megteremtésének igényét a reformkor a függetlenség politikai eszméjéhez kötötte. Ez a 48-as szabadságharccal elbukott. A második modernizációs kísérlet a függőség törvényes elfogadására épített, vagyis a császári házzal való 1867-es békés politikai megegyezésre. Ennek a monarchia összeomlása vetett véget.

1989-ben következett a harmadik, Nádas Péter szerint ezúttal újra bukásra álló nekifutás. Ennek első szakaszát – bárki volt is hatalmon – a gondoskodó állam elve uralta. Ez azonban az első lépésben arra szolgált, hogy fedésében elszigetelt egyének és pártpolitikai érdekcsoportok javára, azaz a közjó terhére lehessen végrehajtani a privatizációt. A második szakasz továbbra is az állami gondoskodás díszletei között működtette a saját lábára állt piacgazdaságot.

E takarásban használni lehetett az élő árnyékgazdaság kapcsolati hálóját, amely a rendőrségtől az ügyészségig, a bíróságokig elért, szervezetté lehetett tenni, és az új érdekcsoportok javára intézményesíteni a korrupciót, a kriminalitást pedig mintegy legálisan beépíteni az állam életébe. A gondoskodó állam díszlete Nádas szerint a szocialisták és a szabad demokraták kezén szolgált ki. Most pedig, a harmadik szakaszban, a közjó terhére felhalmozott magánvagyonok érdekében kell féken tartani a feszültségeket.

A gondoskodó állam díszletében ez nem volt lehetséges többé. Nem a nevezetes budapesti utcai zavargások miatt. Hiszen éppen ezek mutatták meg, hogy a feszültségeknek nem szociális a természetük, hanem a különböző érdekcsoportok nyílt háborúja áll mögöttük. Egy olyan háború, amely nemcsak az ország stabilitását, hanem a modernizáció távlati érdekeit is veszélyezteti. Nádas úgy látja, hogy a gazdagok és jómódúak éppen a 2006-os őszi zavargások idején döntöttek úgy, hogy megvonják bizalmukat a szocialistáktól.

A demokrácia az erős polgárság legerősebb eszköze a folyamatos modernizációra. A piacgazdaság azonban nemcsak a tekintélyuralmat, hanem akár a diktatúrát is elviseli. A nemzeti burzsoázia most szerveződik a különböző díszletek mögött. A magyar társadalom ma azt állítja magáról, hogy politikai felfogásában végletesen megosztott. Nádas szerint azonban ez szándékosan hamis állítás.

A szemben álló pártok mentalitása és politikai nézetrendszere ugyanis legfeljebb az adalékok arányában különbözik. Együtt hozták létre a nem tartható különbséget az állami pazarlás és az egyéni nélkülözés között. A nagyra nőtt árnyékgazdaság – hazai körülmények között jelentős, a nemzetközi gazdaságban azonban nem versenyképes – erőinek invesztálniuk kellene, és felelősséget vállalni. Utcákat építeni birodalmaik között, kórházat, csatornát, a szakképzést és a nyelvi oktatást megszervezni, megteremteni az ár és a szolgáltatás egyensúlyát, átszabni a basáskodó és pazarló államaparátust, újraépíteni a kriminálissá vált egészségügyet, a mocskos vonatokat, villamosokat, buszokat, pályaudvarokat, utcákat, tereket, vécéket valakinek naponta kitakarítani, az unióban és a katonai szövetségben vállalt kötelezettségeket teljesíteni, egyszóval mindent megtenni, amit a közjó és a modernizáció lezárása megkövetel. Bizonyosan vannak, akik hajlanának erre, de a szerző nemigen látja őket. A meghatározó tulajdonosi körök pártállásra való tekintet nélkül az állam folyamatos kirablásának privilégiumára figyelnek. Félnek.

Mert a rendezett kapitalizmussal, a globális tőkeáramlással szemben még az állam lerablásával együtt is tehetetlenek. Nem olyan demokráciát akarnak, amely szabad egyének szabad társulásain alapszik. Ha pedig csak ilyen demokrácia van, inkább nem akarnak demokráciát. És a választók jelentős része partner ebben.

Ők sem akarják nyilvánosságra hozni, mikor, milyen körülmények között jutottak hozzá ahhoz, amijük van, és azt milyen hálózatokban működtetik, miként kerülik az adófizetést, hogyan nem fizetik a járulékokat, hová menekítik a nyereségüket. A társadalom már oly mértékben rejtette el valóságos mozgásait, hogy immár nemcsak a csalások rendszere, hanem az eredmények is titkosak, pedig ezek korántsem volnának elhanyagolhatók – fejezi be cikkét a dolgok állásáról Nádas Péter.