A történelem visszavág. Szabadon így fordítanám a címet, mely az angolszász genderirodalomban korábbi korszakok visszatérésére utal. Kettős értelemben is találónak érzem ezt a kifejezést, amikor Alföldi Andrea Vagy! című cikkére reagálok.

A nemek közötti egyenlőtlenségek, a nőkkel szembeni diszkrimináció a gazdaságban, a munka világában, a hatalomban, a kultúrában, az oktatásban és a szexuális magatartás normáiban a világon mindenütt a közbeszéd része. Ebben a diskurzusban évtizedek óta megjelenik a társadalmi nem (a gender) fogalma, amely a nők és a férfiak társadalmilag betöltött szerepét, egymáshoz való viszonyát, a szocializációs folyamatban elsajátított viselkedés-, értékés személyiségjegyeit vizsgálja. Szégyen, hogy Magyarországon a közbeszédből és a hétköznapi gyakorlatból még ma is hiányzik ez a megközelítés.

„A nő még mindig függő viszonyban van a férfival és a társadalommal szemben” – írja Alföldi Andrea, s muszáj feltennem a kérdést: ki nincs függő viszonyban a társadalommal szemben? Éppen azért kellene a társadalmi nem fogalmát használni, hogy a nemek közötti egyenlőtlenség és a fennálló függőségi viszony sajátos természetét megvilágítsuk. A szerző ezzel egyáltalán nem foglalkozik. Fenti megállapítása a levegőben lóg, többet nem tér rá vissza, nem is értelmezi. Ráadásul ezt a sommás megállapítást az egykori olasz fasiszta nőpolitikáról szóló rövid bevezető és a mai magyar jobboldal családpolitikájáról szóló nyúlfarknyi fejtegetés közé ékeli be, vélhetőleg azért, mert hasonlóságot lát a kettő között. Ezt a gyanúnkat az „eljövendő női munkatáborok” képét elénk vetítő utolsó passzus is megerősíti. Szerinte ilyen táborokról a „horthysta kultúrsokk híg levegőjében” sokan ábrándoznak a mai Magyarországon.

Senki nem állíthatja rólam, hogy a konzervatív nőpolitika híve lennék, de rémálmaimban sem jelennek meg a kormány által felállított női munkatáborok. Maradok inkább a „backlash” kifejezésnél, amikor a kormányzati nőpolitikát jellemzem: a múlt visszatér. Valóban, újra sokat hallunk családi tűzhely mellett gyermeket nevelő „anyukákról”, gondoskodó államról, a gyes visszaállításáról, a nők életét megkönnyítő részmunkáról, ideális családmodellről és a genetikai különbségek elsődleges szerepéről a társadalmi szocializációval szemben. Látjuk, amint a közéletből és a politikából kiszorulnak a nők, s ha sokat halljuk, talán el is hisszük, hogy a gyermeknevelést jutalmazó állami politika előbb-utóbb eléri, hogy annyi gyermek szülessen, amennyire egy prosperáló országnak szüksége van.

Ugye milyen ismerős mindez? Igaza van Alföldinek abban, hogy a jobb- és a baloldali politikai elit láthatatlan szövetséget kötött a nőkérdésben. Csak az időpontot véti el. Ez a szövetség nem a rendszerváltás után jött létre, hanem jóval hamarabb –az államszocialista nőpolitika és a mindenkori konzervatív ideológia között. A rendszerváltás után egészen más lett a kép.

A 90-es évek második felétől kezdve paradigmaváltás történt: nőpolitika helyett a társadalmi nemek egyenlőségét hangsúlyozó politikáról kezdtünk beszélni, s ennek égisze alatt születtek állami programok. Ez merőben más, mint az államszocialista nőpolitika vagy a konzervatív családpolitika. Az államszocializmus központosított nőpolitikáját azért nem fogadtuk el, mert saját ideológiájának ellentmondva egyenlőtlenségeket produkált; a mindenkori munkaerő-szükséglet függvényében terelgette a nőket az otthon és a munka világából ki és be; a magán- és a közszférát szétválasztotta; a család és a gyermeknevelés feladatait a nőkre hárította; munkaerő-piaci pozíciójukat gyengítette; hagyományos társadalmi szerepüket erősítette. S mivel ezeken a pontokon az államszocialista paternalizmus és a konzervatív családpolitika összeér, az utóbbit sem tartottuk követendőnek.

Mindkettő egyenlőtlenségbarát. Egyik sem veszi figyelembe, hogy a demokrácia a szabadság és az egyenlőség egyensúlyán alapul. A nők szabadságjogai, a szabad választás lehetősége mindkét ideológiában és gyakorlatban elsikkad. Új politikára volt tehát szükség. Ez a két nem közötti viszonyt az élet minden területén partneri, nem pedig hierarchikus kapcsolatnak tekinti. A nők és a férfiak közös felelősségét hangsúlyozza a családi élet és a gyermeknevelés területén is, és nem jelöl ki egyetlen ideálisnak tartott családmodellt. Elismeri az egyének és a családok szabad döntési jogát életmódjuk megválasztására. Olyan tabukat tör meg, mint a családon belüli erőszak, a prostitúció, a rejtett munkahelyi diszkrimináció és a szexuális abúzus. Mindez alaposan felborzolta a kedélyeket, mert ellentétben állt az addigi közgondolkodással.

2004-es uniós csatlakozásunk sokat segített. A nyugati demokráciákkal ellentétben nálunk nem a hazai civil társadalom, hanem külső erő kényszerítette ki az antidiszkriminációs jogalkotást és az esélyegyenlőségi törvényt.

A mai szocialistákon nem azt kell számon kérni, hogy soha nem rendelkeztek „értékelhető nőpolitikai stratégiával” (ami nem igaz), hanem azt, hogy miért nem vállalták következetesen a fent jellemzett európai genderpolitikát. Hol maradtak az esélyteremtő képzési formák, az egyéni szükségletekhez igazodó, munkába visszavezető programok, a pozitív akciók? Miért nem lett erősebb az antidiszkriminációs politika 2004 után sem, amikor már törvényünk is volt rá?Miért nemmérsékelték sokkal jobban a tőkés rend szülte egyenlőtlenségeket, miért csak a versenyt és a vállalkozás szabadságát hangsúlyozták? Miért nem sikerült társadalmilag elismert értékké tenniük a nemek közötti egyenlőség politikáját?

A szerző azt írja: „A társadalmi rend igazságtalanságai és embertelenségei egyre inkább női arccal jelentkeznek … a munkaerőpiac egyre nagyobb fölöslege egyre nagyobb mértékben női fölösleg.” Ez ma már nem igaz. A szegénységnek és a kirekesztettségnek az államszocializmus alatt valóban női arca volt, de a 90-es évek szociológiai kutatásai már azt mutatták, hogy egyre inkább gyermekarca lett. A nők ma egészében véve nem szegényebbek, mint a férfiak, és nincs közöttük több munkanélküli. Természetesen vannak női csoportok, melyek szegénységi kockázata nagyobb az átlagosnál, mint például a gyereküket egyedül nevelő anyák és az egyedül élő, vidéki, idős nők. De a fiatal nyugdíjas nők például alulreprezentáltak a szegények körében. A szegények döntő többsége ma a munkaerőpiacon kívül található, s éppen ezért lenne fontos, hogy az állami programok a foglalkoztatás növelésére irányuljanak. De ha a konzervatív nőpolitika ismét a magánszféra felé tereli a nőket, és nem segíti a női foglalkoztatást, újra felerősítheti a női szegénységet.

Átkozhatjuk az igazságtalan kapitalista rendet, de azt is meg kell mondani, mit jelent vele szemben a „valódi, cselekvő szocialista feminizmus”. Kik és mit képviselnek e zászló alatt, hogyan próbálják megfékezni az egyre gátlástalanabb egyenlőtlenségeket, és milyen társadalmi erőkkel készek összefogni ennek érdekében? A cikkből úgy tűnik, a szerző egy idealizált, soha nem létezett múltat sír vissza. Csak remélni tudom, hogy időben felismeri a különbséget az európai genderpolitika és a rendszerváltás előtti nőpolitika között, és nem visszarendeződést akar ő is, miként a konzervatívok. Ideje lenne végképp búcsút inteni a múlt tévedéseinek.

A szerző szociológus