Távoli az analógia, de hasonló logikára épül Lábady Tamás bíró minapi ítélete és indoklása. Néhány éve két gimnazista előre megfontolt szándékkal, kegyetlenül meggyilkolta egy osztálytársát, egykori barátját. Összeverték, majd amikor a fiú összeesett, egy tóba lökték. A gyilkosok 14 évet kaptak.

A büntető ítélet után polgári per indult: a meggyilkolt fiú szülei kártérítést követeltek. Nem szokatlan, hogy a büntető ügyeket kártérítési perek követik, még akkor sem, ha pénzben nem fejezhető ki a bűnelkövető által okozott kár. Az ítélőtáblán a szülők kérelmét helybenhagyták, és az elkövetők szüleit négy-négymillió forint kártérítésre kötelezték.

Ha egy fiatalkorú ilyen embertelen tettekre képes, ott a nevelésben súlyos mulasztásokat követtek el a szülők – mondta ki a Lábady bíró vezette tanács. Hozzátették: az elkövetőkből „hiányzott az irgalom, a könyörületesség, a szánalom, a megrendülés és a jóság. A szülők nem nevelték őket az élet tiszteletére olyan módon, hogy ne jussanak el ennek a brutális bűncselekménynek a megvalósításához”.

A bírák döntöttek, de a kérdés ettől még élő: milyen mértékben vonhatók gyermekük tettéért felelősségre a szülők? A gyereket rengeteg hatás éri. A szülő csupán az egyik, bár kiemelkedően fontos szereplője az életének. Számos kutatás kimutatta azonban, hogy adott életkorban a szülők hatása elhalványul a televízióban látottakhoz, és főleg a barátok közt tapasztaltakhoz képest.

A szülő felelőssége vitathatatlan. Abban is, ha a gyerekét a tévé neveli. Próbálhat hatni rá így és úgy is. De csupán reménykedhet benne, hogy a gyereke az általa vallott értékek szerint határoz, amikor kritikus helyzetbe kerül. Vajon hol a felelősség határa? Hány példát ismerünk, amikor jó körülmények közt, szeretetben nevelt fiatal követi el a megmagyarázhatatlant, mondjuk, szerelmi bánatában?

És ha egy 16 éves diák tettéért felelősek a szülők, akkor egy 19 éves felnőtt esetében is számon kérhetők lesznek? Hiszen felvethető, hogy milyen nevelést adtak egészen 18 éves koráig. Hol van ennek a vége?

Lábady Tamás bíró következetesen viszi végig a konzervatív felfogást, amely a család kitüntetett szerepét tekinti kiindulópontnak. Szerinte a család egysége nemcsak akkor számít, ha adókedvezményről van szó, hanem akkor is, amikor felelősséget kell vállalni. Ám az általa nyilván mélyen megélt meggyőződés annak a jogelvnek a határait feszegeti, miszerint a valódi felelősség csak személyes lehet.