S valóban: kivesz ezer forintot a tárcájából, és a hajléktalan kezébe nyomja.

– Akkor erre iszunk! – kurjant a hetven év körüli, ősz szakállú, toprongyos ember, s odakínál a nőnek egy kétliteres műanyag palackot, aminek az alján még egy-két deci vörösbor kotyog.

– Nem, köszönöm! Nem iszom, sietek – válaszolja a csodatévő, mire a kisöreg megvonja a vállát:

– Ha nem, hát nem. De akkor legalább legyen a feleségem, jó?

A nő erre elneveti magát, s elsiet. Odalépek az öregúrhoz, s azt kérdem tőle:

– Mit szól maga ehhez? Kapott egy ezrest!

Erre az megint megvonja a vállát:

– Kaptam én már húszezrest is, kérem.

– Húszezrest? Hát azt hogyan? – kerekedik el a szemem.

– Odajött hozzám egy aszszony az Unió Áruháznál, és adott egy ötszázast. Aztán magyarázkodni kezdett, hogy most nincs nála több, de mindjárt keres egy bankautomatát. Megjelent három perc múlva, és tényleg adott egy húszezrest.

– Mit csinált vele?

– Az asszonnyal? – kérdi az öreg, s hunyorít.

– Nem, a pénzzel?

– Ja, hát mit csináltam volna? Elittam a haverokkal, kérem. Csapodár ember vagyok, az a baj velem. Piára költök.

Nézem a ruháját: csupa kosz, nedvesség és büdösség. Legalább egy kabátot vehetett volna abból a pénzből, suhan át az agyamon. Az öreg elkapja a pillantásom, s elmosolyodik:

– Láthatja, hogy piszkos vagyok. Azaz nem vagyok gondozott, kérem.

– És hol szokott aludni? A kisöreg erre visszakérdez:

– Mi maga, demográfus?

– Nem, újságíró vagyok.

– Ja, értem – bólogat. – Humán érdeklődésű, ugye?

– Az. Szóval hol alszik?

– Nocsak, magát ez tényleg ennyire érdekli? Hol itt, hol ott. De azért megválasztom a helyemet. Jó dolgom volt nekem korábban, de már tizenkét éve az utcán élek. Ja, nem, tizenhárom.

– És hová valósi?

– Mikére. Tudja azt maga regisztrálni, hogy az hol van?

– Mike? Sose hallottam.

– Somogy megye. Kadarkút közelében, ha így könnyebb.

Ott van nekem fél házam, fél kertem, meg egy egész feleségem. Csakhogy elvált.

– Aha, így került az utcára – bólogatok. – Tipikus. Válás után nem tud az ember hová menni.

Erre a kisöreg felemeli az ujját, és önkritikusan a mellére bök:

– Azért ebbe belejátszott más is. Mégpedig az, hogy én csapodár ember vagyok, kérem. Az a baj velem, hogy piára költök. De szerencsére van miből. Van egy kevés nyugdíjam.

– S minden hónapban hazamegy érte Mikére? – nézek rá elhűlve.

– A fenét. Mit gondol maga? Van egy lakossági folyószámlám, arra jön a nyugdíj. És ott veszem föl, ahol akarom. Hol itt, hol ott.

– Egyébként mit dolgozott maga azelőtt?

Erre lesüti a szemét, s azt mondja:

– Főagronómus voltam, kérem. A kisfástanyai téeszben.

Tudja azt maga regisztrálni, hogy az hol van?

– Kisfástanya? Sose hallottam.

– Szabolcs megye. Tiszalök közelében, ha így könnyebb.

Harmincnyolc év munkaviszonyom van az agráriumban, ebből Kisfástanyán lehúztam tizenkét évet. Amikor nyugdíjba mentem, olyan búcsúbulit csaptak a kollégák, hogy ihaj! Azt akarták, hogy maradjak.

– S miért nem maradt? Rám néz, és megcsóválja a fejét:

– Hát hányszor mondjam magának, hogy csapodár ember vagyok? Piára költök, kérem, az a baj velem.