„Ha most az ellenzék diktatúrát kiált, ám egy szabad választáson az emberek nagy arányban támogatják ismét a kormányt, akkor ezt a lemezt érdemes levenni a lemezjátszóról” – intette bírálóit még szombaton Orbán Viktor kormányfő. Másnap a Fidesz a parlamenti kétharmad után az önkormányzatokban is átvette a totális hatalmat. Én mégse rohannék a gramofonhoz, bármennyire karcos is a lemez rajta. Nem azért, mert szerintem is beköszöntött a diktatúra. Az ugyanis inkább folyamat, mint állapot. Jellemzője, hogy az állam a nép nevében totális hatalmat épít ki a nép felett, de ez teljesen még sohasem sikerült senkinek. A Fidesz e folyamatban nagyot ugrott előre, s most újult erővel hivatkozhat „az embereknek”, a népfelségnek a kormány bármely lépését legitimizáló akaratára. Ez még nem totalitarizmus, csak hatalmi taktika. Államosított népfelség. Az autokraták credója: „Minek államosítsam az ipart? A népet államosítom”. Megannyi más populista vezér megtette, hogy aztán lépten-nyomon a népre hivatkozhasson. Homályos „nemzeti célok” érdekében most is ez folyik. Figyeljünk a németekre, akik a nemzetiszocializmus után erre is érzékenyebbek lettek. Heinz Krekeler képviselő 1946 után, amikor a demokratikus német alkotmányt szerkesztették, kikelt azon mondat ellen, hogy „Minden hatalom a néptől ered”, mondván: „A népfelség abszolúttá tétele... azt jelenti, hogy a szuverén nép azután elvetheti a demokráciát, és diktatúrát vezethet be. Valaminek korlátoznia kell a népfelséget, mégpedig az alkotmánybeli alapértékeknek és alapjogoknak”. A nép persze nem gyakorolhat önmaga felett diktatúrát, azt valakitől el kell viselnie, azt valakivel gyakoroltatnia kell. Szerelemből vagy restségből. Némely történészek szerint, ha a politikai hatalmat közvetlenül a sokaság kezébe adják, könnyen megeshet, hogy először visszaél vele, majd odaadja az első és legalkalmasabb diktátorjelöltnek. Ám bizonytalan minden olyan kísérlet sikere vagy tartóssága, amely a vox populit teszi meg a politikai hatalom kizárólagos alapjának, állandó hivatkozásának. A nép hangja csak akkor tartós érv, ha újra és újra legitimitást kap, viszont amilyen mértékben tágul ez az alap, olyan ingoványossá is válik, s lesz labilis maga a hatalom is, amely rajta nyugszik. Mert megfoghatatlan a közeg, amelyen uralkodik, s amelynek kiszolgáltatott is. Nem véletlen a kormányfő hirtelen elhidegülése a népszavazás intézményétől: a háromszáz forintot még érdemes volt „szociális népszavazássá” stilizálni – de az új alkotmány már nem háromszáz forintos kérdés. Mert mi van, ha a vox populi egyszer nemet mond? Amire van esély, hiába a bűvölet, hogy magába tudja olvasztani az egész közösséget, hiszen a hatalom nem felelhet meg mindenkinek. Bármennyire is masszaként kezeli a tömeget, azt mégiscsak érdekviszonyok szabdalják. Ha pedig az elégedetlenség összegeződik – mikor, hogyan, kiszámíthatatlan –, ugyanaz a néphang, amely kormányra emelte, menesztheti is. Ebben örlődik a népakaratra hivatkozó hatalom.

Vezér és a tömeg szerelme viharos viszony, amelyben az elhivatott hatalmat még akkor is felkorbácsolt érzelmei vezetik, amikor kedvese már hűvössé, tartózkodóvá vált. Ezért nem venném le még azt a bizonyos lemezt. Hadd forogjon.