Szemünk előtt zajlik a liberális demokrácia épületének lerombolása. Ami most történik, cseppet sem lep meg. Már azért sem, mert ennek az épületnek a lerombolása többször be lett kódolva a magyar demokrácia húszesztendős történetébe.

A modern demokrácia liberális demokrácia, a hagyományos demokrácia és hagyományos liberalizmus szerencsés ötvözete. A demokrácia az állampolgárok többsége uralmát biztosítja, míg a liberalizmus a kisebbségek és személyek jogait és azok sérthetetlenségét. A demokrácia elve a többségi döntés s annak tiszteletben tartása a kisebbség részéről, míg a liberalizmus elve a hatalmak megosztása úgy, hogy egyetlen állami intézmény se monopolizálhassa a döntés jogát. Az olyan demokráciát, amely nem párosul a liberalizmus felsorolt elvével és gyakorlatával, egy angol fordulattal „totalitáriánus demokráciának” nevezik. Tévedések elkerülése végett nem liberális pártok szerepe vagy jelenléte tesz egy államot liberális demokráciává, minthogy minden modern demokrácia az.

Szemünk előtt zajlik a magyar liberális demokrácia épületének a lebontása, politikai rendszerünknek totalitáriánus demokráciává való fokozatos átalakítása. A parlamentben kétharmados többséggel rendelkező párt, azaz annak vezére „mindent visz”. Ők jelölik (gyakorlatilag ők választják) az államelnököt, az Alkotmánybíróság tagjait, a parlament elnökét, ők nevezik ki az összes állami tisztviselőt és tisztségviselőt. Tőlük függnek a médiumok. Boross Péter javaslata a centrális egyszemélyi hatalom alkotmányos bevezetésére nem utópikus, hanem realitás. Orbán Viktor miniszterelnöki tekintélyéhez legfeljebb még a Legfőbb Hadúr cím hiányzik.

Mindez, ismétlem, be volt kódolva a Magyar Köztársaság húszéves történetébe.

Ezen nem azt értem, hogy mindez szükségszerű következménye volt az előtte történteknek. A politikában sok a véletlen tényező, többek között a politikai szereplők fajsúlya, pszichológiája, etikája. Tehát történhetett volna másként is. A bekódolás annyit jelent, hogy a politikai osztály húsz év alatt bizonyos következetességgel olyan intézményeket hozott létre, úgy cselekedett, döntött és viselkedett, hogy amenynyiben megvolt hozzá az akarat, mindennek be kellett következnie.

A pártok és vezetőik, s ez többé-kevésbé minden pártra és vezetőre vonatkozik, a rendszerváltás minden periódusában és ciklusában következetesen előnyben részesítették saját tényleges vagy vélt közvetlen politikai érdekeiket a jogállamiság szellemével szemben. Mindig a pillanatnyi érdek, a pillanatnyi konfliktus vagy helyzet módosította vagy formálta az elveiket. Ezek az érdekek néha személyesek voltak, néha pártok érdekeiről volt szó, néhol félelemből eredtek. Nem az a kérdés, hogy a politikai szereplők meg tudták-e magyarázni döntéseiket elvi alapokon, mert hiszen minden döntés megmagyarázható. Az a kérdés, hogy a magyarázó elv megfelelt-e a jogállam logikájának.

Ahol a hatalmak nincsenek megosztva, ott minden valóban gyorsan megy. Ezzel lehet az egyszemélyes vagy egypárti döntés mellett érvelni. De a gyors törvényhozás nemhogy nem sajátossága a modern demokráciának, pontosan az ellenkezője igaz. Obamának két esztendő alatt sem sikerült (még egy demokrata többségű szenátusban és házban sem) keresztülvinnie eredeti programját az általános betegbiztosításra. Mert másoknak más volt a meggyőződésük, véleményük. Egy modern demokráciában mérlegelni kell, alkudozni kell, kompromisszumokat kell kötni. Semmi sem megy sürgöny módra. A jelen kormányzó párt vezetői büszkék arra, hogy számtalan törvényt hoztak rövid idő alatt. Pedig ezt inkább szégyellniük kellene. Csak parancsuralmi rendszerekben törvénykeznek lóhalálában.

Az eredményekről jobb, ha nem beszélünk. Kant humoros megjegyzése jut eszembe arról a madárról, amely nehéznek találva a repülést a levegő ellenállása miatt, arról ábrándozott, hogy milyen gyors lenne légüres térben repülni.

Kezdettől fogva természetesnek tartották az új magyar demokrácia politikusai, hogy az alkotmányt, illetve a törvényeket igazítsák a személyekhez, ahelyett, hogy ezt fordítva tették volna.

Azért volt fontos a rendszerváltó pártoknak, hogy ne a polgárok, hanem a parlamenti többség válassza az államelnököt, hogy a posztkommunista Pozsgay Imre ne legyen a demokratikus Magyar Köztársaság elnöke. Pedig csak öt évig maradt volna az, s mi az az öt év a húsz esztendőhöz s ki tudja még hány esztendőhöz képest?

A választási törvényt úgy alkották meg, hogy be tudják betonozni a mindenkori győztes pártokat. Az első ciklus kivételével nem volt sem szükség, sem lehetőség különböző programokkal fellépő, egymással kompromisszumképes, de ugyanakkor szilárd feltételeket szabó pártok koalíciójára. Illetve ha létrejött egy koalíció, mint az első Orbán-kormány idején, akkor a nagyobbik kormányzópárt egyszerűen kiszorította a kisebbiket a hatalomból.

Antall József kormánya 4 százalékról 5 százalékra emelte a parlamenti bejutáshoz szükséges küszöböt, holott egy kis országban még a 4 százalék is túl magas volt, mivel kirekesztett számos kisebb támogatottságú, de a lakosság egy részét következetesen képviselő pártot a versenyből (pél dául a Centrum Pártot). Miért tették? Hogy Thürmer Gyula és Csurka István ne jusson be a parlamentbe. De Csurka bejutott. Ma pedig egy szélsőjobboldali párt meglehetősen nagy képviselettel rendelkezik, míg az 5 százalékra megszabott parlamenti küszöb az MDF-et, az egyik utolsó, még lábon álló rendszerváltó pártot –Antall József pártját – rekesztette ki a törvényhozásból.

A szocialista párt Szili Katalint javasolta államelnöknek. Ő lett volna az első Schmitt Pál. Ezt a modern demokrácia szellemével gyökeresen ellentétes lépést a liberális párt még elvhűen megakadályozta. De ez volt az SZDSZ utolsó elvhű döntése.

Az őszödi beszéd nagy hiba volt. Illik rá Talleyrand politikai bonmot-ja, hogy „több mint bűn, hiba”. Gyurcsány Ferenc beszéde nyilvánosságra hozatala és annak következményei után bizalmatlansági indítványt kért maga ellen. Az SZDSZ elveit sutba dobva bizalmat szavazott. Miért? Rossz nyelvek szerint, hogy a kormányban maradjon, de megértőbb értelmezéssel azért, hogy Orbánnak ne legyen igaza. De Orbánnak igaza lett, megint miniszterelnök lett, sokkal nagyobb többséggel, mint ha annak idején új választásokat írtak volna ki. De ha elvszerűen cselekszenek, akkor maradt volna egy jelentős szocialista párt és megőrződött volna Gyurcsány Ferenc nimbusza.

A Fidesz ugyanakkor bűnt követett el, mikor minden eszközzel, demagógiával, az utcának való méltatlan hízelgéssel, okafogyott népszavazással megakadályozta az egészségügy reformját, amire az országnak égető szüksége volt. Miért? Hogy növelje saját népszerűségét és teljesen aláássa a kormány tekintélyét. Most, mikor kormányon van, egy teljes összeomlás előtt álló egészségügyi rendszerrel megterhelve, bizony jó lenne, ha már léteznének egymással versengő magánbiztosítók!

Gyakran még nem is csak közvetlen érdekek, hanem személyes vagy pártellenszenvek tettek keresztbe egy jövőt ígérő kezdeményezésnek. Miért nem lépte át az MDF a 2010-es választásokon a bűvös parlamenti küszöböt? Mert a liberálisok nem voltak hajlandók még közvetve sem Retkest támogatni, a konzervatívok pedig nem voltak hajlandók még közvetve sem volt SZDSZ-tagokra szavazni. Inkább a pusztulás, mint ez! És ebbe bele is pusztultak. Számos esetben, amikor Sólyom László rosszul döntött, elvei ellenére is engedett Gyurcsány Ferenccel szembeni ellenszenvének. Ugyanakkor számtalan esetben okosan és helyesen foglalt el a kormánnyal szemben kritikai álláspontot. De azoknak is, akik e döntéseket sem okosnak, sem helyesnek nem tartották, okosabb lett volna belátniuk, hogy a hatalmak megosztása nélkül nincs modern jogállam, s nem lett volna szabad Sólyom László döntéseit puszta kötözködésnek tekinteni. Abszurd volt az is, hogy a parlamenti pártok nehezményezték, hogy az államelnök nem konzultált velük, mielőtt javaslatot tett volna mondjuk egy ombudsman kinevezésére.

Elkövetünk néhány bűnt és hibát, s azután jön a következmények korszaka.

A rossz választási törvény nyomán a kormányzó párt ma elhitetheti másokkal s önmagával is, hogy a szavazatok 54 százaléka egyenlő a leadott szavazatok kétharmadával. A Fidesz koalíciós partnere, a KDNP, minthogy a Fidesz kegyelméből él, akkor sem lázadhatna fel a többségi párttal szemben – ahogy történelmünkben egyszer az SZDSZ megtette –, ha akarna, de nem is akar.

Orbán Viktor jövő év tavaszára ígérte az új alkotmányt, míg a meglévőt már amúgy is akarata szerint szabdalta fel. Még annyi idő sem kell egy ország alaptörvénye megszületéséhez, mint egy embergyereknek. De miért csodálkozunk?

Ha kétharmados többséggel meg lehet mindent egy alkotmányban változtatni, ha az nem tartalmaz egyetlen általános érvényű, megváltoztathatatlan passzust sem, mint az Egyesült Államok vagy a Német Szövetségi Köztársaság alkotmánya, ha a magyar honpolgárok sosem tanulták meg tisztelni az alkotmányukat, s cseppet sem törődnek azzal, hogy mi is van vagy lesz benne, akkor miért csodálkozunk?

Romániában, Lengyelországban, demég Csehszlovákiában is a rendszerváltozás a polgárok kinyilvánított akaratából történt. Prágában tömegek követelték „Havelt a Várba”, az ellenállás vezetőjét a szabad köztársaság első elnökének, Romániában Temesvárott és Bukarestben még halálos áldozatok is voltak. S mi történt nálunk? Egy kerekasztal körül egyezett meg az állampárt az ellenzéki pártok képviselőivel. Hol voltak az úgynevezett „emberek”? Otthon nézték a televíziót. Minden az ő fejük felett történt. Hogyan érezhetik a most fenyegetett alkotmányt a magukénak? Miért csodálkozunk?

Mindannyian felelősek vagyunk azért, ami történt, s ami történik.

Mindannyian megszoktuk a rövid távú érdekben, rokonszenvekben és ellenszenvekben való gondolkodást. Nem tartottuk tiszteletben a demokrácia íratlan szabályait. Túlságosan odafigyeltünk a közvélemény-kutatásra, s annak ingadozásaira. S amikor elveink nyomán mondtunk valamire igent (mint például a reformtörekvésekre),mi is azonnal, gyorsan,másokmeghallgatása nélkül akartunk elveinknek gyakorlati érvényt szerezni. Úgy akartuk, hogy fél év alatt valósuljon meg mindaz, amire négy esztendő is csak szorosan lett volna elég. S mikor más volt a véleményünk egy politikai döntésről, mint elvbarátainknak, csak elvétve adtunk annak hangot, nehogy „árulónak” tekintsenek. A ballib táborban például mindenki gyanús volt, akinek nem volt lesújtó véleménye a Terror Házáról. A jobboldalon pedig – többek között – az lett gyanús, aki szívvel-lélekkel támogatta a holokauszttagadást tiltó törvényt. A szekértáborhoz való tartozás vált a politikai ítélkezés, gondolkodás egyetlen mércéjévé. A televíziós műsorok kezdtek papagáj-vizsgaelőadásokhoz hasonlítani. Vádaskodás, rágalmazás, vagy legalábbis a másik fél motívumainak megrágalmazása bevett szokássá vált.

Csodálkozunk, hogy mindennek megfizetjük az árat?

Nem vigasz, hogy a Fidesz is meg fogja fizetni az árát a nemzetközi szervek ellen szított demagógiának, szakértő államhivatalnokok tömeges leváltásának, az alkotmány papírronggyá való változtatásának, a politikai hűségjutalmak nagyszabású osztogatásának, a saját táborán belüli önálló vélemények elhallgattatásának, a türelmetlenségnek, a szimbolikus politikának, a magabiztos rögtönzéseknek. Mert a politikai bűnünkért és hibánkért ezen a világon fizetünk.

Nem vigasz, mert ezt az árat egész Magyarország fogja megfizetni. Úgy, ahogy eddig is tette.