Magyarországon csaknem 3200 önkormányzat van: választott testületek irányítják a településeket és a fővárosi kerületeket, valamint a megyéket. Ez egyben az államháztartás legnagyobb alrendszere is, hiszen a helyhatóságok évente csaknem 3500 milliárd forinttal – amelynek harmada támogatás, a többi az állam által átengedett, illetve saját bevétel – gazdálkodhatnak. Ez a költségvetés 13 és fél ezermilliárdos idei kiadási főösszegének több mint negyede. Ennyi pénzt elkölteni óriási lehetőség és felelősség is egyben.

Az önkormányzatok elvileg egyenlő jogokat élveznek és ugyanolyan kötelezettségek terhelik őket, ám a gyakorlat másként fest. A települések több mint felén a lakosság száma az ezret sem éri el, és ezeknek szinte semmilyen saját bevételük nincs. Így a helyhatóság mozgástere is rendkívül szűk, hiszen az állami támogatásból legfeljebb a kötelező önkormányzati feladatokat képesek ellátni, azt is gyakran csak társulásban.

Óvoda és iskola, orvosi rendelő, a helyi szociális háló működtetése, közvilágítás, a közterületek gondozása, hulladékgyűjtés, a temető fenntartása –s ez mindössze néhány az önkormányzatok kötelező feladatai közül. Csakhogy az állami támogatás a tényleges költségek legalább harmadára-negyedére nem nyújt fedezetet, ezért a helyhatóságnak kellene a zsebébe nyúlnia – ha nem lenne üres a kassza. A kisközségekben a választott tisztségviselők látványos sikereket tehát nemigen könyvelhetnek el. A pártok nem is tülekednek a falusi mandátumokért.

A nagyobb községek és a városok lényegesen jobban állnak. Ahol jelentősebb az ipari vagy mezőgazdasági tevékenység, ott nagyobb a bevétel az iparűzési adóból, míg például a főváros környéki agglomeráció települései a viszonylag tehetősebb lakosság által befizetett személyi jövedelemadóból juthatnak szép summához. Ezeken új iskolák, korszerű orvosi rendelők, rendezett közparkok, aszfaltozott utak, jól kiépített közművek mutatják, ha az önkormányzat ügyesen élt a lehetőségekkel. Vagy a korábban még könnyen megszerezhető hitelekkel.

Igazán kivételezett helyzetben persze a nagyobb települések vannak. Egy negyven-ötvenezres város már évente úgy 15 milliárd körüli összeggel gazdálkodhat – ennek legalább harmada a helyi adókból származó saját bevétel –, ami jól hangzik, ám ha a számokmögé tekintünk, gyorsan kiderül: súlyos gondokat vesz a nyakába, aki helyi politikusnak adja a fejét. A rendelkezésre álló források a legtöbb helyen ugyanis már több éve nem fedezik a tényleges kiadásokat, ezért az idei büdzsét eleve jelentős – akár többmilliárdos – hiánnyal fogadták el.

Az egyre növekvő adósságállományra részben az önkormányzati rendszer jó ideje húzódó problémája ad magyarázatot. Az állam folyamatosan csökkenti a helyi közfeladatok finanszírozására biztosított támogatások összegét, így jutottunk el oda, hogy például a közoktatási normatíva a tényleges költségeknek talán a kétharmadát fedezi. Ez még a nagy, százezres városok számára is súlyos érvágás. Hasonló a helyzet az egészségügyi ellátás terén is, mert a társadalombiztosító sem ad annyi pénzt, amennyi egy kórház fenntartásához szükséges lenne.

A helyhatóságok mára úgy ezermilliárdosra taksált tartozásának másik oka, hogy a települések egy része egyszerűen tovább nyújtózkodott, mint ameddig a takarója ért. Vagyis: esetenként presztízsberuházásokba vagy amúgy indokolt, de a pénzügyi lehetőségeket nyilvánvalóan meghaladó fejlesztésekbe kezdtek. Ezért – gyakran a működőképesség megőrzése érdekében is – hitelt vettek fel, illetve bő négyszázmilliárdért hosszú lejáratú kötvényt bocsátottak ki.

A legeladósodottabb települések: Debrecen, Kaposvár és Szolnok, tartozásuk úgy húszmilliárd körül van, de Szeged is hasonló helyzetben van. Az egy főre vetített adósságállomány Hódmezővásárhelyen (425 ezer forint), az V. kerületben (380 ezer forint) és Kaposvárott (330 ezer forint) a legnagyobb. Ezek tehát – Szeged kivételével – mind fideszes irányítású települések. Ennek oka talán a Fidesz hagyományosnak mondható retorikája: a válságra nem a kiadások lefaragásával kell reagálni. Egyébként az egyes nagyobb intézményeket, például kórházakat, múzeumokat, színházakat fenntartó, egy kivételével fideszes többségű megyei közgyűlések sincsenek sokkal jobb helyzetben: adósságuk összességében jóval túllépte a százmilliárdot.

Mindezek után alig érthető: miért akar valaki ekkora csődtömeget a nyakába venni? Aki mégis vállalja, annak tudnia kell, hogy a következő néhány esztendőt nem ússza meg súlyos megszorítások nélkül. Már csak azért sem, mert a kötvénykibocsátás törlesztőrészleteit 2011–12-től kell fizetni. Számos településen így aligha kerülhetők el az újabb intézménybezárások, a leépítések, s a fejlesztések ütemét is vissza kell fogni. Ebben a helyzetben hamis illúziót kelt az, aki azt igyekszik elhitetni, hogy a „kormánypárti” települések jobban járnak. Ráadásul a Fidesz minden eddiginél több, 1100 községben és városban állított polgármesterjelöltet – korábban nem egészen feleennyi helyen választották pártok jelöltjeit településvezetőnek –, s ha esetleg mindenütt nyer, akár hét-nyolcmillió ember kérheti majd számon az ígéreteket. Az ezermilliárdos tartozást ugyanis a kormány nem fogja kifizetni, de – figyelemmel a jövő évi háromszázalékos GDP-arányos hiánycélra – még arra sincs esély, hogy az önkormányzatok több állami támogatást kapjanak.