Kétharmados alkotmányozás: Törpék koronája
A nemes urak – IV. Béla XIII. században birtok-kisajátításra bevált ötletét koptatva – a koronát, ezt a sajátos személyiséggé formált szent tárgyat, hamarost az államhatalom csúcsára helyezik. Pedig még király sincs, aki ellen a XV. század bárói oly vérmesen használták a koronát saját hatalmi praktikáikra.
Aztán persze felébredt a köznemesség is, micsoda dolog, hogy ő nincs említve a közhatalom gyakorlói között, míg Székely Dózsa György füstös húsát szimatolva Werbőczy a Tripartiumban lehetőségükké nem emelte a jogot. Ezzel el is nyugodtak, s 1848 áprilisáig a nemzet többsége kirekesztetett a nemzetnek nem csak valóságos irányításából, hanem még a fogalmából is. Ez volna az a koronai jogegyenlőség, amelyre a mai urak hivatkoznak.
Némelyek azért nem bírtak magukkal. Kölcsey az „adózó milliomok” beemelését követelte „Werbőczy nemzetségébe”, Kossuth a polgári jogegyenlőség nevében úgy gondolta, a paraszt is tagja a Szent Koronának. Széchenyinek meg volt bőr az orcáján leírni: „hogy a szent koronának tagja, vagy Szent István köpenyének egy darabja vagyok, de facto sem physice, sem moraliter nem igaz”. A nemesi korlátoltság itt kópésan kikacsint: a korona-tan kapóra jön Horthy király nélküli királyságának, minthogy a korona fogalma el van választva az uralkodó tényleges személyétől. Megfutamíthatták IV. Károlyt, s a kormányzó a vállát vonogathatta: a királykérdés felvetése minden realitást nélkülöz. Aztán Szálasi a Szent Koronára esküszik fel, a végjátékot ismerjük.
Mindez azonban csak habja a mesének. A lényeg mégiscsak az: a tan nyolc évszázadon át többnyire egy célt szolgált. Azt, hogy igazolja a magyar felsőbbrendűséget, hogy ez az egyetlen államalkotó nép errefelé, hiszen alkotmánya töretlenül fejlődött az etelközi vérszerződéstől a modern korig. Azt, hogy igazolja a birodalmi igényeket, hiszen minden korábban birtokolt terület a korona tulajdona volt, és marad, bármi történjen is.
A kisnemesség idejét éljük, annak minden bezárkózó korlátoltságával együtt, amely a múltba akar rántani, nem a jövőbe emelni „15 millió” magyart. A múlton sötéten merengve jégverte, végzet sújtotta országot lát, elvesztett havasokkal, aranybányákkal, erdélyi székelyt spontánul lajbiban reggelizve, amint Tamási Áron szavával szól. Azt panaszolja vég nélkül a Nyugatnak, hogy a keresztény Európát a török hordáktól megmentő keresztényMagyarországot kétszázötven évvel később hogyan csonkíthatta meg ily mértéktelen igazságtalansággal. Nem csak a korona, vele mindez bekerül majd most az új alkotmányba 2011 elején. Hogy mindez néhány felajzott agyon kívül alig érdekel valakit? Nem a fennkölt eszmék ideje ez. A nép harmada az áprilisi „forradalom” után ernyedten heverész, a többi meg csak bámul. Nem a kor törpe, a szellemisége az.
1848 őszén Táncsics írja: a korona a pápaság, a katolikus klérus és a Habsburg-ház káros befolyásának a jelképe, ezért „tétessék a Nemzeti Múzeumba, mint régiség”. Pedig maradhat ott, ahol van, a Köztársaság parlamentjében. Lassan abból is múzeum lehet.