Pócs doktor például, aki a Szent Korona-tan állhatatos terjesztője, a Hun Fokos Szövetség elnöke, az egri hon- és kórházvédő háborút vezette. S ő volt az, aki annak idején a magyarság nevében lefoglalta a makói gázmezőt, de minthogy a szakrális előírásokkal ellentétben a dobpergés közepette nem jobbról balra, hanem balról jobbra jelölte ki karókkal a lelőhelyet, azóta se jött fel egy köbcenti gáz sem a mélyből.

Szabó doktor egyszerűbb eset: ő a kommunista diktatúra legsötétebb óráiban, midőn a Gyurcsány-kormány épp bevezetni készült a magyarság megsemmisítését célzó 300 forintos vizitdíjat, mellén megtépve a fehér gyolcsinget azt kiáltotta a szélrózsa minden irányába: márpedig én nem szedek vizitdíjat.

Ha Farkas Bertalan kommunista űrhajósnak a Magyar (Nép)köztársaság Hőse kitüntető címet tudták adni a bátorságáért, akkor a bolsevik elnyomás ellen harcoló orvos is minimum megérdemel ennyit – tehetnők hozzá, ám egyáltalán nem gonoszkodva, csak hogy jelezzük: még véletlenül sem merül föl bennünk, hogy a két orvos érdemtelenül kapott orvosi kitüntetést.

Épp ellenkezőleg: attól, hogy valaki a szabadidejében sámándob hangjai mellett a Szent Korona nevében gázmezőt foglal le a kommunisták sérelmére, vagy éppen a hippokratészi eskü szövegét vizitdíj-automatákra értelmezi, még príma sebész vagy belgyógyász lehet. Ismerünk szívsebészt, aki Pócs doktornál sokkal nagyobb léptékben terjeszti, hogy annak idején a magyarokból lett egész Európa, de ettől még jó keze van, ámbár egyik kollégája szerint ma már nem nagyon operál, s ez nem feltétlenül baj.

Hanem itt most október huszonharmadika jön, az első olyan ünnep, amikor majd a nemzeti együttműködés kormánya mindenféle keresztekkel kitünteti az arra érdemes nemzeti együttműködőket, márpedig, mint tudjuk, most már ez irtózatos sokaság, lassan többen vannak, mint a világháborús magyar partizánok, pedig hát. Nemcsak arról van szó, hogy el kell ismerni tetteiket, de húsz esztendő üldöztetését kell kompenzálni, mégpedig az új világrend értékítéletének megfelelőn.

Nemrég olvastam az azóta már polgári érdeklődés hiányában sajnos tönkrement Csoóri Sándor-féle, Nagyítás című irodalmi és közéleti hetilapban Péntek Imre költő cikkét, lényegében arról, hogy a régi világnak vége, s eljött végre „a nyelvkirályság trónfosztása”. A szerző voltaképpen Parti Nagy Lajost nyírja ki ötven sorban egy épp a Népszabadságban megjelent tárcája okán, kiiktatva őt az irodalomból és „a nemzeti centrumból”, ami nála ugyanaz; az új világban tehát Parti Nagynak nincsen helye.

Értjük.

Mármost ha az ehhez hasonló hangvételű cikkeket és elvárásokat is figyelembe veszem, akkor számításaim szerint jövő márciusban nagyjából kétszáz-háromszáz Kossuth- meg Széchenyi-díjat kell majd kiosztani a nemzetellenes erők által megnyomorított, agyonhallgatott, sőt az esetek többségében a tehetségüktől is megfosztott új nyelvkirályok (írók, költők, színészek, színigazgatók, egyéb művészek, tudósok, közéleti emberek) között. S noha Schmitt Pál a szíve szerint már az idei októberi ünnepségen egymaga akár nyolcszáz Kossuth-, Széchenyi- meg Schmitt Pál-díjat volna képes átadni az új nyelvkirályoknak, ennyire tán mégse lesz kapacitása a kormánynak.

Ha meg azt is ideszámoljuk, hogy lapzártakor a nemzeti centrum kormánya még annak a minimális elvárásnak se tudott megfelelni, hogy elintézze: a külföldi könyvkiadók mellőzzék Konrád, Esterházy, Nádas és a többi konjunktúralovag köteteinek a kiadását, s helyettük az új nyelvkirályok műveit terjeszszék a civilizált világban, akkor a kitüntetés nélkül maradók jelenlegi nemzeti együttműködési idegállapotát ismerve nagy bicskanyitogatás veszi kezdetét: azt fogják mondani, még el se mentek a kommunisták, és máris viszszajöttek.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa