Egy fontos kérdés merül itt fel, melyet kevéssé tárgyalt még meg a nyilvánosság. A vita eddig inkább arról szólt, hogy vége van-e a demokráciának, vagy nincs. (A vita fals, de annyira áthatja most a közéletet, hogy amikor egy újságíró interjút készít bármiről, ez a végső kérdése: akkor ez még demokratikus?) A szociológus kutató kérdése inkább az, hogy miért engedi ki a magyar társadalom a kezéből a fékek és ellensúlyok rendszerét, miért nem olyan szelek járnak ma, hogy a politikusok a liberális demokráciák elveinek képviseletével növelhetnék népszerűségüket?

Antall József még kikérte magának, hogy az SZDSZ akarja őt liberalizmusból kioktatni. (Vagyis a „liberális” számára még vonzó kifejezés volt.) Igaz, a kormányozhatóság szempontjából ő is veszélyesnek tartotta a sok ellensúlyt (például Göncz Árpád államfő aktív szerepvállalását a közmédia ügyeiben), mégsem állítaná ma senki róla, hogy nem volt demokratikus elkötelezettségű.

A probléma nagyrészt politikai természetű. A „nem demokrata” jelző részben tévedés, mert a demokratikusság határai tágak (a jogállamiságé még tágabbak), másrészt ezt a jelzőt az utóbbi időszakban egy visszaszorulóban lévő tábor használta politikai célból. (Pl. az MDF parlamentbe juttatásának céljából.) Kevés volt a hiteles ember, aki nem hatalmi törekvésekből hívta volna fel a figyelmet a súlyok és ellensúlyok optimális beállítására.

A másik ok, hogy a magyar társadalom nem tartotta igazán megőrzendő értéknek a súlyok és ellensúlyok rendszerét. A rendszerváltással a diktatúrából kilépve autonómiák tengere jött létre mind az állami szférában, mind a gazdaságban, az oktatásban, a nyilvánosságban. Ám röpke húsz év alatt erodálódott az összes intézmény autonómiástul, ellensúlyostul.

Most már nem tartjuk sokra a hatalom kontrolljának szerkezeti lehetőségeit, talán csak a nyilvánosság szabadságához ragaszkodunk még, mert a többinél nem tapasztaltuk az ellensúly hasznát. (Könnyen lehet, hogy a következő évtizedben meg majd az ellensúlyok hiányából származó problémákat tapasztaljuk meg, és húsz év múlva ezeket korrigáljuk majd.)

A legnagyobb gond a korrupcióból származott, abból, hogy a magára hagyott piac nem teremtett igazságos és közhasznú versenyt. Az autonómia önmagában nem elég a gazdaságban ahhoz, hogy az alvállalkozóit és a megrendelőit ne tudja kijátszani egy vállalkozó, ha a környezet korrupcióra hajlamos, ha gyenge az állam és a nyilvános kontroll. S akkor a politika és a régi előjogokat élvező vezetők korrupcióiról ne is beszéljünk, mely szintén virágozhatott az ellensúlyok között. S hogy mi folyhatott az erőszakszervezetek s az igazságszolgáltató szervek paravánjai mögött az ellensúlyok állítólagos meglétének időszakában, azt csak most kezdjük sejteni.

„Tetszettek volna forradalmat csinálni” – mondta valamikor Antall József, és a Fidesz-kormány 2010-ben rendteremtő forradalmon az ellensúlyok kiiktatását érti. Korábban a saját elit létrehozását tűzte ki célul, most a hatalomkoncentrációt. Ha nem csalódott volna akkorát a magyar társadalom az ellensúlyok rendszerével működő demokráciában, most védené. Ha tetszett volna neki az előző elit, nem futott volna fel a jobboldali média. A felelősség tehát igen összetett, és az elmozdulás érthető.

Persze, ami érthető, nem biztos, hogy jó is, de most nem az ideális demokráciáról beszélünk, sem pedig az elmozdulás veszélyeiről, hanem arról, hogy sokak számára miért olyan könnyű elfogadtatni. E sorok írója mindenesetre fontosnak tartaná, hogy más legyen a politikai viszonyulás a jelenlegi helyzethez. Talán már a problémát is másképp közelíteném meg, onnan, hogy az előző húsz év valójában a súlytalanság és ellensúlytalanság rendszerét hozta létre, kiderült, hogy a jó struktúra édeskevés, ha nincs az intézményekben öntisztulás, ha egymást nem segítik, ha nem adják át az ügyeket a megfelelő helyre, hanem elfektetik stb. (Egy helyi civil egyesület elnökeként több ügyről tudnék mesélni, ahol nem a civil társadalom volt a gyenge, hanem a média, az ügyészség és a bíróság nem reagált megfelelően a jelzéseire.)

A jegybank elnökének függetlensége miközben alapvető, az emberek számára mégsem fontos, ha a másik oldalon a fizetését túl magasnak tartják. Ez kiváló példa arra, hogy a társadalmi igazságosság érzete miként rangsorolódik, és mi a felelőssége az elitnek az ellensúlyok rendszere iránti igény felszámolásában. A magyar társadalom könnyen lemond az ellensúlyról, ha a másik oldalról az önkorlátozás hiányát tapasztalja.

Vagy vegyük a szélsőjobbos tüntetéseket, melyek kiváltó oka a politikai analfabétizmus volt, kezelése pedig az állam rendfenntartó képességének hiányosságát mutatta meg. Ha elhisszük, hogy a tévészékház körül autonóm módon lépett föl a rendőrség, akkor azt kell mondanunk, hiába van ellensúly a rendszerben, ha nincs benne szakmai és morális tartás. A gyülekezési szabadság mint a hatalom ellensúlya éppúgy nem volt szimpatikus a többség számára, mint aztán az, ahogy a rendőrség ezt az „ellensúlyt” szétverte. Nem tetszett az embereknek, hogy a tanárok elveszítették a tekintélyüket, vagy hogy a cigányság problémáiról nem beszéltek őszintén.

Az ellensúlyok rendszerét működtetni egyáltalán nem könnyű, a civilizált struktúrát fel kell tudni tölteni megfelelő kultúrával, szakmai értékekkel.

Az ellensúlyok alkotmányos biztosítékai mellett hatalmasodott el a korrupció, épült le először a felsőoktatás, aztán a többi, vált az utca háborús övezetté, szakadozott szét a szociális háló stb. A súlyok és ellensúlyok rendszerével nem tudott jól élni a magyar köztársaság. Az okok számosak, de ha az ellensúlyokra alapuló rendszer szétesik, könnyen mondhatja az új hatalom, hogy nem toldozni-foldozni szeretne, hanem felszámolni. Ha egyáltalán helyes az a tézis, hogy felszámolni akarja, s nem csak ésszerűsíteni.

Az új kormány ugyanis nem minden területen akarja kiirtani az ellensúlyokat. A formálódó médiaalkotmányban például új jogosítványokat tervez az újságíróknak, s visszaállították a közigazgatási hivatalokat, melyek épp a helyi hatalom – igaz nem túl erős – ellensúlyai voltak. Az összkép hatalomkoncentráció, ez igaz, de a motiváció éppúgy lehet adekvát válaszkeresés húsz év tapasztalataira, mint királycsinálás, a politikai elfogultság pedig csak az utóbbit feltételezi, nem hajlandó árnyaltan és tárgyilagosan gondolkodni.

A demokrácia sajátja, hogy a politikus tetszeni akar a népnek, mert a hatalmát csak a népszerűsége útján tarthatja meg. Ezért aztán mindent megtesz, hogy a természeti katasztrófától megóvjon minket, vagy hogy jólétet biztosítson a számunkra. A demokrácia a néppel szembeni jó szándék kikényszerítésén alapszik, és kicsit elbizakodott az a vezetés, amelyik úgy gondolja, hogy az ellensúlyok rendszere nem épp azt szolgálja, hogy ez a jó szándék napról napra megnyilvánuljon.

A szerző szociológus