– Elnökké választásakor hangsúlyozta, hogy a PDSZ egyik alapértéke a pártoktól való függetlenség. Elődjét, Kerpen Gábort viszont a kormány egyik legnagyobb háttérintézménye, az Oktatási Hivatal elnökévé nevezték ki. Nem érez itt némi ellentmondást?

– Kerpen Gábor éppen azért távozott a PDSZ éléről, mert a két pozíció nem összeegyeztethető.

– A Nol kommentelői úgy értékelik ezt, hogy Kerpen Gábor elnyerte méltó jutalmát az utóbbi nyolc év teljesítményéért. Az utóbbi időben a PDSZ valóban „baráti” nyilatkozatokat tett az új oktatásirányítás lépéseit illetően.

– Erről alapvetően Kerpen Gábort kellene megkérdezni, de én nem látom a veszélyét annak, hogy a PDSZ bármelyik párt uszályába kerülne. Ha esetleg mégis volna ilyen próbálkozás, akkor erős kormányosként arra fogok törekedni, hogy ez ne történhessen meg.

– Azt mondta, hogy a pedagógusbérek emelését tartja az egyik legfontosabb célnak. Nem érzi magát – Hoffmann Rózsa szavaival – „bohócnak” vagy „ostobának”, hogy „ilyen kiürült államkaszsza mellett” béremelést követel?

– Hoffmann Rózsa a nyár elején még az idénre gesztusértékű béremelést ígért, és azt mondta: a ciklus végére a pedagógus-átlagbérnek el kell érnie az értelmiségi átlagbért, ami 300-330 ezer forint. Most a pedagógus-átlagbér 200 ezer forint. Nem gondolom, hogy bohócsipkát kellene felvennem és piros orrot ragasztanom, mert igenis szükség van radikális pedagógusbéremelésre, és arra is, hogy a kormány tartsa a szavát.

– Hoffmann Rózsa azt állítja, hogy ő soha nem ígért béremelést.

– Ez retorika kérdése. Ő ezt mondta, mi meg azt hallottuk. Van olyan, hogy az ember azt hallja, amit szeretne, holott csak hasonlóan fogalmazott a másik. A béremelés szükségességét azonban Hoffmann Rózsa sem vitatja. Mi kétszer 25 százalékos béremelést szeretnénk a ciklus végéig: az egyik 25 százalékot minden pedagógusnak meg kellene kapnia, a másikat differenciáltan, a minőségi munka elismeréseként. Változtatni kell a finanszírozáson is, amely most úgy zajlik, hogy megnézik, mennyi pénz van, és ahhoz rendelik a feladatokat. Ezt meg kell fordítani: el kell dönteni, mit várunk a közoktatástól, ahhoz hány pedagógusra van szükség, hány gyerek van, és ehhez kell rendelni a pénzt.

– A minisztérium által tervezett központi bérfi nanszírozás nem valami ilyesmit ígér? A béreket legalábbis garantáltan a központi költségvetés állná.

– A kollégák többsége – megtapasztalva, hogy fenntartótól függően előfordulnak financiális problémák – gondolhatja, hogy egyfajta biztonságot teremt, ha majd az állam gondoskodik a bérekről. Én azonban szkeptikus vagyok. Ismerve a mondást – aki fizet, az rendeli a zenét – félő, hogy megint a rendelkezésre álló összeghez igazítják majd a feladatokat és a pedagógusok létszámát.

– Egy béremelés, legyen az akármilyen nagy léptékű is, nehezen tud változtatni azon, hogy a pedagógusok egy része képtelen megbirkózni az új kihívásokkal, hogy megváltoztak a diákok, és más módszerekkel kellene őket tanítani és fegyelmezni. A pedagógusok viszont a szülőket hibáztatják, hogy nem nevelik a gyermeküket. Ki a felelős az egyre erősödő iskolai agreszszióért?

– Ha két ember összeverekszik, akkor mindkettő hibás. A pedagógusok és a diákok konfliktusaiban rengeteg összetevő van: a pedagógus frusztráltsága, az esetleges rossz döntése, a gyermek szociális környezete, az iskolai körülmények. De ami most legutóbb Nyíracsádon történt, az minőségében is új eset, hiszen életveszélyes támadás érte a pedagógust: a diák fojtogatta őt.

– Ez a 12 éves lány gyógyszeres kezelés alatt állt.

– Kérdés, hogy a szülők gondoskodtak-e a gyógyszer rendszeres szedéséről, és a tanár, illetve az iskola tudott-e a kezelésről. Ha igen, akkor az iskola miért nem biztosított egy asszisztenst a pedagógus mellé, aki ilyen esetekben időben közbe tud lépni. Tavaly az osztályomban volt két sajátos nevelési igényű gyerek is, akit hetente többször a többiekkel közös tanórán egy szakképzett gyógypedagógus segített a haladásban. Nem is volt velük semmi gond. Régóta veszszőparipája a PDSZ-nek, hogy több pedagógiai asszisztensre volna szükség. Ehhez képest az elmúlt hét évben 12 ezer asszisztenst és 16 ezer pedagógust bocsátottak el. Tágas, jól felszerelt tantermekben kipihenten dolgozó, jól öltözött, szakmájuk iránt alázattal viseltető pedagógusokra volna szükség. Fennkölt dolog azt mondani, hogy a pedagógus a nemzet napszámosa, de korábban a napszámból meg lehetett élni… Mindennek az alfája és az ómegája a pénz.

– Lát esélyt a változásra? Az új oktatásirányítással egyeztettek már a bérekről, vagy a készülő új közoktatási törvényről, a Nemzeti alaptantervről?

– A rendszerváltás óta mindig volt arra többkevesebb lehetőség, hogy a készülő jogszabályokat véleményezzük. A kormányváltás óta azonban ilyen egyeztetés nem volt. Az új Nemzeti alaptantervet vagy az új közoktatási törvényt azonban nem lehet majd képviselői indítványként benyújtani: ezeket egyeztetni kell, emiatt mi meg fogjuk keresni a tárcát.

– A PDSZ támogatja a tárca elképzelését a hátrányos helyzetűek felzárkóztatására indítandó nulladik évfolyamról, pedig az utat adhat a szegregációnak. Miért nem inkább az óvodai felzárkóztatás erősítését forszírozzák? Erre való az utolsó év, ezért is kötelező ötéves kortól az óvoda.

– A gyerekek fejlettségi szintje nagyon eltérő. A hátrányos helyzetű régiókban sok gyerek olyan elmaradásokkal küzd, amelyeket nem lehet egy óvodai évben orvosolni, emiatt sokan még hétéves korukban is óvodában maradnak. Előfordulhat, hogy egy kisgyerek még nyolcéves korában sem iskolaérett, de ekkor már nem lehet óvodás. A PDSZ elnöksége a hátránykompenzálás egyik lehetséges módjának tekinti a nulladik évfolyamok létrehozását. A szegregációt azonban semmilyen szinten nem tartom elfogadhatónak; oda kell arra figyelni, hogy a nulladik évfolyam ne a cigány gyerekek összegyűjtésére szolgáljon.

– Nem volna akkor mégis jobb a lemaradókat a pedagógiai asszisztensek segítségével, a többiekkel együtt tanítva felzárkóztatni?

– A pedagógiai asszisztens nem pedagógus, kompetenciákat csak a pedagógus segítségével tud fejleszteni. Vannak olyan gyerekek, akik az iskolába lépéskor alapvető szociális kompetenciák és higiéniai szokások hiányával küzdenek.

– Ezeket az óvodában nem, de a nulladik évfolyamon meg lehet tanítani nekik?

– Nem tekintjük csodaszernek a nulladik évfolyamot, de a megoldás irányába tett első lépés lehet.

– Hoffmann Rózsa egyfajta szakfelügyelői rendszert is ismét bevezetne. Támogatják?

– A pedagógus munkájának véleményezése most az iskola kezében van. Az objektivitás érdekében azonban szükség volna valamilyen külső értékelésre is: ebben egyetértünk. Abban már nem feltétlenül, hogy ennek a szakfelügyeletnek kell lennie. Ami eddig az elképzelésről napvilágra került, az a hatvanas-hetvenes évek gyakorlatára emlékeztet, aminek az volt a sötét árnyéka, hogy a szakfelügyelő kirúgathatta az embert. A KDNP oktatási programja sok más kérdésben is azt mondja: vissza kell térni a múlt században bevált módszerekhez. Én ebben nem hiszek. Nem gondolom, hogy azok ma az üdvözítő módszerek, ahogyan például az én időmben működött az iskola. Diákkoromban például a rosszul tanuló gyerekre azt mondták, hogy buta és lusta, és adtak neki két pofont, pedig „csak” diszlexiás volt.

„A KDNP oktatási programja sok más kérdésben is azt mondja: vissza kell térni a múlt században bevált módszerekhez”