„A piac mindenhatósága és önszabályozása csak elmélet, az állam szerepe pedig maga a valóság” – idézte az MTI a minap a miniszterelnököt, kiegészítve azzal, hogy „a jövőt csak a valóságra lehet építeni”. Ha a „valóság” az, hogy évtizedek óta nem látott súlyú és arányú állami beavatkozás nélkül lehetetlen lett volna kimenteni a bajba jutott bankok sokaságát, lendületet adni a hitelszűkétől szenvedő gazdaságoknak, akkor a képlet helytálló. Csak a „jövővel” van baj – sok egyéb mellett. Tudniillik az imént említett beavatkozásnak a közpénzháztartások (az adófizetők) súlyos eladósítása volt az ára. Ez olyannyira nem megismételhető, hogy azok a kormányok, amelyek pillanatnyilag „bent” vannak a pénzvilág, a jelzálogpiac és (kisebb mértékben) az ipar intézményeiben, már a belépés pillanatában meghirdették, hogy amint lehet – amint a pénzvilág felvértezi magát a válság ismétlődésével szemben, ami folyamatban van –, kifarolnak onnan.

Abban végzetesen téved Orbán, hogy a neoliberalizmust öszszemossa azokkal a „spekulatív pénzügyi tranzakciókkal”, amelyek a romlást részben előidézték. A tévedés kettős. Egy: amikor a hol neoliberálisnak, hol monetaristának mondott közgazdászóriá sok (Hayek, Friedman) a piac és a verseny szabadságát védelmezték mindenfajta erőszakos állami beavatkozással szemben, s ebben az értelemben valóban „mindenhatónak” gondolták a piac önszabályozó reflexeit, „a Holdban” volt még az a kor, ahol pénzintézetek tömege kezdett hamiskártyás módjára „játszani” fedezet nélküli termékekkel, s vállalt olyan kockázatokat, amikről maga a piac derítette ki utóbb, hogy vállalhatatlanok. Kettő: az említett Nobel-díjasok igenis szabályozott piacban gondolkodtak; olyanban, ahol az állam (!) kordában tartja a piaci szereplők önérdekét, visszaszorítja a monopóliumokat, (bírói úton) érvényt szerez az aláírt szerződéseknek, gondoskodik a pénz értékállóságáról. Központi eleme volt ennek a gondolkodásnak az adók útján való jövedelemelvonás folyamatos mérséklése, és a szüntelen háborúskodás azzal a keynesiánus szemlélettel, hogy ha a tőke nem ruház be, akkor az elvont jövedelmekből (adókból) az államnak kell ezt megtennie, serkentendő a keresletet. Ezek az emberek nem voltak „utópisták”, még kevésbé kalandorok. Történelmi tapasztalat (kommunizmus, fasizmus, nemzetiszocializmus) tette őket gyanakvóvá minden állami gazdaságszervező igyekezettel szemben. Féltették az egyén szabadságát is. Igaz ugyanakkor, hogy akik állandó adócsökkentéseikkel (a két Bush) az ő „piaci fundamentalizmusukat” (Soros) vették át, azoknak sikerült az államot nyakig eladósítaniuk, utódaikra hagyván a szanálást. Tessék figyelni: Orbán esküdt adócsökkentő.

Egy utópia viszont valóban összeomlott. A tartós konjunktúrára, a nagy adókoncentrációra, kiterjedt szociális juttatásokra épülő „jóléti állam”. A jövedelemtermelő képesség zsugorodása és demográfiai okok egyaránt közrejátszanak abban, hogy az államok megkísérelnek addig nyújtózni, ameddig a takarójuk ér. „Önszabályoznak”, de nem a piac ellenére, hanem a piac kényszere alatt.