– A történelemben nincs happy end, csak euforikus, boldog kezdetek vannak – ezzel a mondattal búcsúzott húsz éve után a Fővárosi Közgyűléstől, az utókorra bízva az értékelést. Öt nyertes választás után tulajdonképpen elégedetten távozhatna, ha pártja, az SZDSZ szétesése és a fővárosi közműcégek korrupciós botrányai nem árnyékolnák be az utolsó négy évet.

– Ambivalens érzésekkel búcsúzom. Ha pusztán a város objektív mutatóit nézzük, akkor elégedett vagyok, ha pedig az elmúlt két év botránykrónikáját, akkor a bizalom és a támogatottság elvesztése miatt nincs okom az elégedettségre. Budapest még soha nem fejlődött olyan ütemben, mint az elmúlt húsz évben, talán a XIX. század végét kivéve. Húsz éve másfélszer, ma négyszer annyi beruházás jut egy lakosra, mint vidéken. Csak a főváros és cégei 16 ezer beruházást valósítottak meg. Ezek nyomán az egy főre jutó GDP hatmillió forintra emelkedett, míg vidéken kétmillió az átlag. Budapest állja a versenyt a térség többi fővárosával is. Egészen rendkívülinek tartom a város oktatási kínálatát, a legműveltebb magyar város, fantasztikusan virágzó kulturális élettel. Mindehhez a hátteret részben az önkormányzat adta a maga várospolitikájával. Ennyiben tehát pozitívnak látom a mérleget. Ezzel szemben rossz az önkormányzati rendszer, amiben az SZDSZ-nek és nekem is megvan a magam felelőssége. Személyes politikai pályámat tekintve pedig hiba volt 2000-ben indulnom az SZDSZ elnökségéért, ma már jobban örülnék annak, ha akkor alulmaradtam volna Fodor Gáborral szemben, pedig én soha nem buktam választást. Ilyenkor, kampányidőszakban kicsit hiányzik a versenystressz, de öt nyertes főpolgármester-választás több mint elég.

– Múzeumba került az a kabátja, amit a Petőfi-szobornál viselt 2008 márciusában, amikor tojással dobálták meg szélsőjobboldali tüntetők. Mit adna múzeumba, mint a húsz évét leginkább jellemző, leíró képet vagy tárgyat?

– Két beruházás képét, bár még egyik jelentőségét sem értékelik. Az első a központi szennyvíztisztító légi felvétele lenne. Általa civilizáltabb várossá vált Budapest, és benne volt legalább tíz év munkánk, de működik, üzemel, tiszta vizet öntünk a Dunába, ezáltal a Fekete-tengerbe. A budapestieknek persze ez nem nagyon tűnik fel, elvégre eddig is elfolyt a szennyvíz valahova. A másik, amit viszont mindenki vesztett meccsnek tart, az egy új metrómegállóról készült felvétel lehetne. Most már nagyjából hetvenszázalékos a 4-es metró készültsége, ha elkészül, fantasztikus létesítmény lesz a régi orosz típusú metrómegállókhoz képest a nyitott terekkel, a természetes fényekkel. Tulajdonképpen az utódom, ha majd józan észszel végiggondolja, örülhet, hogy van mit befejezni. Most 26 nagyberuházás munkálatai folynak a fővárosban, és ha az új főpolgármester semmi mást nem csinál, csak átadja ezeket, máris van esélye újrázni.

– A közvélemény-kutatók lefutott meccsnek tartják a főpolgármester-választást, Tarlós István győzelmét borítékolják. Mit tart az utódja előtt álló legfontosabb feladatoknak, és látja-e ezeket bármelyik főpolgármester-jelölt programjában?

– Komoly programot nem láttam, idén a pártszimpátia fog dönteni. Az elmúlt négy választás programjaiban sok mindent ígértek, és ígértünk mi is, nyilván voltak túlvállalások is, amikor például abban bíztunk, hogy a kormány viszszapótolja a korábban elvett forrásokat. Jó lenne, ha a 26 futó beruházáson felül legalább elkezdenék az aquincumi híd építését. Ugyanilyen fontosnak tartom, hogy utódom méltányosan bánjon a rászorulókkal, az idősekkel, a hajléktalanokkal.

– Akiket épp most akarnak kiebrudalni a közterületekről...

– Elborzadva olvastam ezt a tervet. A rászorulókkal való méltányos bánásmód mellett a város színes, multikulturális világának megőrzését tartom fontosnak. Nagy vonzereje ez Budapestnek az elit fesztiváloktól a romkocsmák világáig. Borzasztónak tartom azt a gyakorlatot, hogy a választások után a politikai vezetés leváltja a színházak, kulturális műhelyek vezetőit. Meg kell őrizni az intézmények autonómiáját, az igazgatók kiválasztását pedig ne a klientúraépítés igénye határozza meg, mint ahogy azt több vidéki városban láthatjuk.

– Sokszor beszélt arról, hogy akadályozza a város fejlődését a főváros és a kerületek forrásmegosztása, illetve az állam és az önkormányzat konfliktusai. Miért nem sikerült ezeket rendezni?

– Azért, mert a pártok helyi erős emberei nem érdekeltek benne, és ők választják a pártelnököt. A főváros költségvetése 550 milliárd, lassan már ugyanennyi a kerületek büdzséje is. Tehát ezermilliárdból gazdálkodunk, de huszonnégyen döntjük el, hogyan. Például a parkolási rendszer is azért megoldhatatlan, mert más a főváros és a kerületek érdeke. A gazdagabb kerületekben több jut a szociálisan rászorultaknak, mint az utca túloldalán. Ha egyszínű lesz a városvezetés, akkor parancsra megoldhatják, de ez eddig nem sikerült. A Fidesz történelmi helyzetben van, hogy az 1990-ben elrontott rendszert helyrehozza, de az újrarendezésnek számukra az lesz a veszélye, hogy a sajátjaikkal fognak szembekerülni. Emlékszem, amikor Orbán Viktorral az egységes ingatlanadóról beszéltem még az első ciklusa alatt, azt mondta, hogy azért nem lesz belőle semmi, mert a saját polgármesterei féltik a szavazóbázisukat.

– Hét miniszterelnökkel dolgozott együtt az elmúlt húsz évben, közülük egykori ellenzéki társával, Orbán Viktorral voltak a legkomolyabb konfliktusai. Beszélt vele a választások óta, rendezték régi vitáikat?

– Nem. Egyszer tettem kísérletet levélben, de csak egy szemtelen elutasítást kaptam Szijjártó Pétertől. A hozzáállásuk nem változott 2002 óta. Erre a legjellemzőbb példa, amikor az első Orbán-kormány két év után elhívott egy kormányülésre. Nem ülhettem egy asztalhoz a miniszterekkel, hanem egy oldalsó kisasztalt jelöltek ki nekem, a fél kormány háttal ült. Kértem tizenkét percet, hogy vázoljam a főváros helyzetét, és a beszédem közben párszor elhagyta a számat az „elfogadhatatlan” kifejezés. Erre Orbán Viktor rám szólt, hogy kormányülésen ilyet nem mondunk! Aztán jöttek a miniszterek, és mint az orgonasípok, elmondták, hogy ők mi mindent tettek Budapestért, de érezni lehetett, hogy előre megírt szöveget mondanak.

A szünetben Pokorni Zoltán tanácsolta nekem, hogy menjek oda Viktorhoz, és négyszemközt kérjem meg, hogy segítsen.Olyan ügyek voltak akkoriban terítéken, mint a szemétégető, a füstgázmosó vagy a helyben hagyott személyi jövedelemadó. Végül is nem mentem oda, mert nem hiszem, hogy kizárólag négyszemközt működne a miniszterelnök és a főpolgármester egyeztetése. A kormányülés után mentünk a kijárathoz, odakint várakozott a sajtó. Stumpf István előre akart tessékelni, én meg őt nyomtam előre. Végül is elkezdett felmondani egy előre megírt szöveget, a miniszteri összefoglalókat lenyomta a sajtónak is. Én ott álltam az Atkári János által összeállított, gazdaságilag megkérdőjelezhetetlen összefoglalómmal, de ők nem mentek bele érdemben egyetlen fontos fővárosi kérdésbe sem, kizárólag kommunikációs meccsnek tekintették a meghívásomat. Ezt azonban totálisan elveszítették, mert azOrbán-kormány által félbehagyott, leállított beruházások miatt Robin Hood szerepébe kényszerültem, rekordokat döntött a népszerűségem, miközben minden állt a fővárosban. Ma éppen fordított a helyzet.

– Ki volt a leginkább Budapestbarát kormányfő?

– A miniszterelnököknek Budapest csak egy problémahalmaz volt a sok közül. Ezért azután egyikkel sem lehetett igazán komolyan beszélni a főváros ügyeiről. A legtöbbjük nem ismerte és nem is értette a fővárost. Antall korrekt volt, de az ügyek nehezen mentek. Gyurcsány Ferenccel néhányszor ebédeltünk, ilyenkor próbálta megérteni Budapest ügyeit, de aztán jött egy másik találkozó, és ő a következő problémára figyelt. Megígérte nekem, hogy Budapest lesz Európa kulturális fővárosa, ehhez képest a pártszempont döntött, a Toller–Szili-tengely miatt végül Pécset preferálta. A miniszterelnökök azt hiszik, hogy elveszítik a vidékiek támogatását, ha Budapesttel barátkoznak. Talán Bajnai Gordon volt egyedül, akit ez nem érdekelt. Ő korrekt módon betartotta ígéretét, a BKV konszolidálását.

– Ma már nincs túl nagy jelentősége, de végül is igaz, hogy ön nyomta keresztül az SZDSZ vezetésén Bajnai Gordon miniszterelnökségét?

– Emlékszem, Horvátországban voltunk éppen, amikor éjjel hívott Lendvai Ildikó, hogy attól tart, Bajnai nem fog átmenni az SZDSZ-en, más meg nincs. Én voltam a mérleg nyelve az SZDSZ vezetésében, hazafelé a kocsiban folyamatosan csöngött a telefonom, mindenki próbált megygyőzni. A közvetítésben Mesterházy Ernő tanácsadómnak is komoly szerepe volt, mert ő jó kapcsolatokat ápolt a szocialista vezetőkkel. Aztán hazaértem és meggyőztem az SZDSZ-t, hogy támogassuk Bajnait.

– Aztán komoly szerepe volt önnek és Mesterházy Ernőnek Retkes Attila pártelnökké választásában is...

– Azért ott volt előtte a Kóka–Fodor párharc, amihez viszont semmi közöm nem volt. Amúgy én Kókára szavaztam, de nem kampányoltam Fodor ellen. Az SZDSZ Fodor elnöksége idején esett ki az Európai Parlamentből, és az ő bukásához ugyanannak a politikának a megvalósíthatatlansága vezetett, ami 2000-ben az én pártelnöki bukásomhoz. A szabad demokrata önállóság, a szocialistákról való leválás ígérete. Ez azonban 2009-ben már lehetetlen ígéret volt. Az SZDSZ a Gyurcsány-kormányból való kilépéssel megkísérelte az MSZP-ről való leválást, de ezzel meg is pecsételte a sorsát.

– Ön szerint ezért tűnt el a liberális párt a közéletből?

– Részben. A másik ok az lehet, hogy az általunk képviselt liberális minimum megjelent a többi pártnál is. És volt még egy fontos ok, amit Magyar Bálint is megfogalmazott, hogy a demokratikus ellenzék, majd a párt körül mindig is volt egy nagyon aktív szellemi holdudvar, ami alapvetően társadalom- és politikakritikus volt, ezáltal hajlott az önmarcangolásra. Mindent szétszedett, megevett, kielemzett, megvitatott, újratárgyalt és még a döntés után sem nyugodott.

– A Bauer-szindróma...

– Egyenként kiváló emberek voltak, de ha az MSZP-nek lett volna ilyen holdudvara, már régen nem léteznének. Kuncze Gábornak is ebből lett elege, semmi sem volt jó az értelmiségieknek. Én kezdetben szerencsére árnyékban voltam, 2000-ig nem is nagyon bántott senki. Nem volt olyan pártelnök, akit szét ne szedtek volna. De így is mi bírtuk a legtovább a térség egykori demokratikus ellenzékből kiindult szociálliberális erői közül.

– Tagja még az SZDSZ-nek?

– Nem újítottam meg a párttagságomat. Most egy felszámolási folyamat zajlik, aminek már semmi köze a pártpolitikához. De létezik egy széles szavazóbázis, amelyik nem találja a helyét. Engem naponta hívogatnak, hogy kire szavazzanak, és nem tudok nekik semmit mondani. Tudható, hogy kik lesznek többségben, de erős ellenzéket nem látok. Gyenge, megosztott ellenzékkel pedig nagyon sok ember fog csalódni, főleg ha nem jelenik meg valamiféle liberális formáció, legalább valami laza szövetségben.

– A Hack Péter-féle új liberális pártot alkalmasnak tartaná erre a szerepre?

– Talán alkalmas lehetne. Én azonban most biztosan nem szeretnék politizálni. Könyvet akarok írni, és közben próbálok valami új megélhetést találni. Nagyon sokan vannak hozzám hasonló helyzetben, és a tapasztalataik elszomorítóak. Nem könnyű senkinek manapság, akin SZDSZ-es stigma van...

– Távozóban négy tanácsot adott a főváros leendő vezetőinek, köztük a 26 beruházás folytatását. A korrupcióellenes küzdelem nem szerepelt a tanácsok között, holott a korrupció az elmúlt években összenőtt a főváros nevével...

– A korrupció ellen egy sor intézkedést hoztunk, a javadalmazási szabályzattól a felügyelőbizottsági hatáskörök kiterjesztésén át a kinevezési jogosítványok közgyűléshez telepítéséig. Evidenciának tartom, hogy ezt folytatni kell. De felhívnám a figyelmet egy összefüggésre: van egy köre a fővárosi vállalatoknak, ahol a korrupció gyanúja fel sem merült, ezek pedig a privatizált cégek. Ezeknél a kisebbségi tulajdonosé a menedzsmentjog, azaz külföldiek adják a vezetőt, ezzel a nyugati vállalati kultúrát is behozzák, és ez áthatolhatatlanná teszi a cégeket. Jellemző, hogy a Fidesz most felvetette az újraállamosításukat. Ha valamit sajnálok, amit elmulasztottunk, még ha nem a mi hibánkból is, az az, hogy nem privatizáltuk az FKF-et, a Főtávot és részben a BKV-t. Pontosan ezért.

– Korábban elismerte politikai felelősségét abban, hogy nem akadályozta meg a hatalomkoncentrációt Hagyó Miklós főpolgármester-helyettes kezében. Mégis, miért nem? Tartott az előre hozott választásoktól?

– Ezt a kérdést én is sokszor feltettem magamnak. Az egyetlen megoldás az lett volna, hogy amikor kiderült, hogy a szuperhelyettesem nem is működik annyira szuperül, kézi vezérel, utasítgatja a cégeket, akkor el kellett volna venni a feladatait. Emiatt az MSZP felbontotta volna a koalíciót, és kiírták volna az előre hozott választást. Ezt nem tartottam volna tragédiának, de akkor azt a felelősséget is vállalni kellett volna, hogy hamarabb jön a Fidesz.

– Kiállt tanácsadója, Mesterházy Ernő ártatlansága mellett, akit a nyomozó hatóságok hűtlen kezeléssel gyanúsítanak. Beszélt vele az elmúlt hónapokban?

– Egyszer beszéltünk telefonon, de nem találkoztunk. Vele kapcsolatban is várjuk meg a bíróság ítéletét! Egyébként az általa vezetett koordinációs iroda tárgyalta le a kormánnyal azokat a projekteket, amelyek alapján például megújul a Közraktár térsége vagy elindulhatott jó pár uniós fejlesztés. Ezek egytől egyig jó ügyek. Ez éppen elég ok arra, hogy én differenciáltabban ítéljem meg a tevékenységét, mint azok, akik csak a rendőrségi hírekből tájékozódnak.

– Rendszerint ellenszélben volt nyeregben. Az Antall–Boross-, majd az Orbán-kormány idején politikai ellenszélben, még a koalíciós időszakban is kegyetlen konfliktusokkal a szocialistákkal, de még párton belül is. Eközben mindig lebegtette, hogy kiszáll, de amikor volt esélye a nyerésre, újra és újra elindult. Most először nem indul – az esélytelenek nyugalmával...

– Még 2006 tavaszán jelentettem be, hogy 2010-ben lelépek, ami megnyugtatta az MSZP-t, ez a bejelentés tehát segített is abban, hogy mögém álljanak. Nem volt tehát lebegtetés, készültem erre, és ennek semmi köze az utolsó évek borzalmas forgatókönyvéhez. Már hat éve is könyörgött a feleségem, hogy inkább az EP-képviselőséget válaszszam, és a főpolgármesterségről mondjak le. De úgy voltam vele, hogy számos beruházás elkezdődött, nem akartam úgy felállni, hogy ne fejezzem be, amit elkezdtem. Nekem fontos a városépítés, ezért érdekelt vagyok az utódaim sikerében. Annak örülnék, ha jobban csinálnák, mint én, nem pedig rosszabbul.

„Érdekelt vagyok az utódaim sikerében”