A falu, ahol az emberek 95 százaléka munkanélküli
– Az ott az Ági! Ma is ugyanolyan vékony.
– Az meg az Ilona! Ma is ugyanolyan nagy a segge! Nem, még nagyobb!
– A boltos Gizi!
–Nézdmár, ott a nagyanyám, a Juliska néni!
Szombat délután Alsószentmártonban, az egykori iskolában félszáz helybéli nézte, amint Révész Tamás fotóriporter portrékat vetített a falra. Ha valaki felfedezte az ismerősét vagy rokonát, elégedetten felkiáltott:
– A Lilus!
– A szamaras Laci!
– A Rajkó! Fonja a kosarat! Százkét évig élt.
A portrék vetítésére egy 1977-benmegjelent könyv kínált alkalmat. Az említett esztendőben adták ki a Búcsú a cigányteleptől című könyvet, amelynek képeit Révész Tamás készítette, szövegét Tamás Ervin írta. A két újságíró akkor a Tükör című hetilapnál dolgozott. Ma is hihetetlen, hogy a könyv megjelenhetett, hisz abban az időben nem lehetett a cigányság megélhetési és beilleszkedési nehézségeiről értekezni. A kiadvány sikeres volt, és ütött egy kis rést a tájékoztatáspolitika falán, ami – többek között – arra volt hivatva, hogy eltakarja a társadalmi problémákat. A szöveg hitelesen összegezte a magyarországi cigányság szociális helyzetét, a képek pedig megrázó erővel mutatták be a romák mindennapjait. A putrikat, a ráncos arcú, korán öregedő roma asszonyokat, a kalapos, cigiző napszámosokat, a hóban mezítláb futkározó purdékat.
Révész Tamás a rendszerváltás óta Magyarország és Amerika között ingázik. Az ideje javát az Újvilágban töltő kolléga fejébe vette, hogy újra felkeresi Alsószentmártont, és rögzíti a falu mostani állapotát.
Alsószentmártont 30 éve csakis romák lakják. Valaha sokác település volt a dél-baranyai község, ám 1945 után annyira perifériára szorult a falu, hogy az őslakosok inkább betelepültek Siklósra és Pécsre. A horvátok portáit a közeli telepeken élő romák vették meg. Ez óriási előrelépés volt az itteni cigányok számára. A hetvenes-nyolcvanas években az alsószentmártoni romák a közeli városok nagyüzemeiben találtak munkát, és gyarapodtak, építkeztek, autót vettek. Jött a rendszerváltás, s az iskolázatlan, szakmátlan, segéd- és betanított munkát végző romák nem találtak állást. Többségük egy-két évvel később – a sikertelenségbe belefáradva – már nem is keresett munkát, megelégedtek a napszámmal, a segéllyel, a gyermekek után járó juttatásokkal, s ezt a példát adták tovább utódaiknak. Így ma az 1200 lelkes Alsószentmárton aktív korú lakóinak 95 százaléka munkanélküli.
Ilyen falura kattog majd az objektívje a visszatérő Révész Tamásnak.
– Abból élünk, amit az állam ad – ismerte el a szombati találkozón az 52 éves Mitrovics Péter. Húsz éve nincs munkája.
A korábban kubikosként dolgozó férfinak a szülei költöztek be az alsószentmártoni cigánytelepről a falu egyik komfortos házába. Mitrovicsnak hat gyermeke van, valamennyien szakmátlanok, állástalanok, s főképp a kicsinyeik után járó családi pótlékból gazdálkodnak. Mitrovics legidősebb unokája 17 éves, s szakmát még meg se próbált tanulni, a családalapításon viszont már túl van, feleségével egy 4 hónapos gyermeket nevel. Amikor Mitrovicsot arról kérdeztem, mi lesz így a gyermekeivel és az unokáival, akkor megvonta a vállát:
– Elképzelni sem tudom. A 43 éves Puskás László a nyolcvanas években volt állásban utoljára, akkor egy építőipari cégnél segédmunkásként dolgozott. Azóta alkalmi munkából és segélyből él, ahogy három gyermeke is. Szakmát egyik utódja sem tanult. A kérdésre, hogy milyen jövőt lát maga előtt, a férfi így felelt:
– Tönkremegyünk. Végül ez a falu se lesz jobb, mint amilyen a telep volt.
Ugyanezt jósolta Becht Ilona is. Az asszony elmesélte, hogy nem volt még 14 éves, amikor megszökött egy helybéli fiúval. Vele élt kilenc esztendeig, aztán elvált tőle, mert a férfi nem dolgozott, ivott. Ilona 1993-ban egy siklósi boltban volt eladó, amikor megismerkedett egy német férfival, aki feleségül vette. Azóta kint él. Férje öt éve meghalt. Az asszony egy sportklub éttermét vezeti. Gyermeke nem született, viszont magához vette és a sajátjaként felnevelte a húga lányát. Róla örömmel beszélt:
– Igyekvő lány, Londonban volt bébiszitter, ott megismerkedett egy horvát férfival, és összeházasodtak. Most mindketten egy halboltban dolgoznak Németországban. Van egy kilenc hónapos kislányuk, szépen gondoskodnak róla. Ha itt maradt volna, ő se vitte volna semmire. El kell innen menni, mert a férfiak a tehetetlenségtől csak isznak, az asszonyok meg csak szülnek. A családi pótlékért szülnek, meg azért, hogy megtartsák a férjüket.
Az alsószentmártoniak nem tudják, miben bízzanak. Illetve: bíznak a csodában. A temetői kereszt néhányuknak vakítóan fényleni kezdett, amit a feszületnél órákat elidőzők jó jelnek véltek. Lankó József, a falu plébánosa 25 éve itt szolgál, s alapítványával sokat tesz a fiatalok iskoláztatásáért, s alapvető élelmiszereket oszt a nincsteleneknek. A pap, ahogy szóba hoztam a temetői jelenést, legyintett:
– Ha valaki úgy áll, hogy a kereszt mögül a nap a szemébe tüzel, akkor persze hogy elvakul. Csak azzal történhet csoda, aki tanul és dolgozik, aki a keresztnél ácsorog, annak legfeljebb káprázik a szeme, vagy azért lát jelenést, mert neki orvosi papírja van a látomásairól.
