Barátommal betérünk egy műszaki boltba kerti locsolótömlőt vásárolni. A helyiség tömve van fémpolcokkal, amelyeken szerszámokat, szerszámgépeket, villamossági cikkeket és különféle vasárut látni. A pult mögött nem áll eladó, csak két háziasszony álldogál a bolt közepén. Olyanok, mintha semmit nem tennének, mintha semmit nem csinálnának, mintha valóban csak egyszerű háziaszszonyok volnának a mindennapjainkból. Egyikük úgy ötvenéves lehet, dauerolt, rövid haja szőkére van festve. A másik valamivel fiatalabb, erősen molett nő, az ő haja lángvörösen mered az égre. Elmélyült beszélgetésükből annyi szűrődik felénk, hogy a múlt vasárnapi ebéd lehet a téma. Mert hát valóban mindennapiak. De hol lehet itt az eladó? Tanácstalanul nézünk szét, mire ránk pillant a szőke:

– Elnézést, miben segíthetek, uraim?

– Köszönjük, az eladóra várunk – legyint a barátom, mire a két asszony egyszerre mosolyodik el.

– Mi vagyunk azok! Tessék parancsolni!

Barátomnak torkán akad a szó: egy műszaki boltban nem két háziasszonyra számított.

– Csak egy slaugot vennék, úgy ötven méter hosszút – mondja. A szőke hajú erre összeráncolja a homlokát, s mélyen elgondolkodik. A barátom nagyot sóhajt, majd türelmesen magyarázni kezdi:

– A slaug az magyarul locsolócső. Tetszik tudni, amivel a kertben...

Az asszony mosolyogva szakítja félbe:

– Ó, hogyne tudnám, hogymi az a slaug! Csak azt számoltam gyorsan össze, hogy hányféle típus van éppen raktáron.

Barátom fölényesen vigyorog:

– Nekünk jó lesz egy ötven méteres típus, ha lehetne...

Erre a nő csodálkozva néz vissza:

– Nem az a fontos, hogy hány méteres az a tömlő, hanem hogy hány colos kifolyószelepre kell. A magáé a kertben milyen? Félcolos? Vagy háromnegyedes?

Zavartan nézünk össze: amikor vásárolni indultunk, eszünkbe se jutott ilyesmit ellenőrizni.

– Aha, hogy ezek a csapok különböző méretűek... – vörösödik el a barátom, mire közbeszól a lángvörös hajú nő:

– Feltéve persze, ha tényleg csapról van szó, és nem szelepről. A kettő nem ugyanaz. Tanácstalanul bámulunk egymásra, mire a vörös hajú hozzáteszi:

– Egyébként árulunk tömlőt félcolos szelepre meg háromnegyedesre is. Van olyan, amelyik csak nyolc bar nyomást bír, de adhatunk olyat, amelyik húszat. Melyik legyen?

Barátom a fejét vakarja, mire a szőkének mentő ötlete támad:

– Mutatunk néhány kifolyószelepet, hátha fölismeri, hogy magának milyen van otthon! Jó?

Térülnek-fordulnak, s három-négy darab csapot tesznek a pultra.

– Ez itt egy háromnegyedes Schlösser – magyarázza a szőke nő –, ez a másik csak félcolos, de légbeszívós! Ez meg itt egy teleszkópos, fagymentes.

Barátom hümmögve nézegeti a sárgaréz csapokat.

– Hát... Ez a teleszkópos nem rémlik – dünnyögi –, ilyet én még nem is láttam...

Fölragyog erre a vörös hajú háziasszony arca:

– Akkor jól nézze meg, mert ez minőségi termék! Dupla légbeszívós, visszacsapóval!

– Tényleg? – motyogjuk megsemmisülten, mire a szőke lelkesen bólogat:

– Nekünk is ilyen van otthon! Szóval? Melyik szelepre válasszunk tömlőt?

– Öööö... nem is tudom –nyel egy nagyot a barátom –, megnézzük otthon a csapot, s visszajövünk, jó?

Hazamentünk. Megnéztük.

Visszamentünk. Az eredmény: háromnegyed col, ötven folyóméter, tizenöt bar. Egy üzlet, két találkozás, négy ember. Ebből kettő hülye.