El lehet adósodni amiatt, ami nélkülözhetetlen, és amiatt, ami jó, ha van. A két helyzetet nem lehet ugyanúgy megítélni. Fedél és áram nélkül nem lehet élni, viszont lehet olyan szegénynek lenni, hogy ezekre se fussa.

A Magyar Köztársaság a kevésnél is kevesebbet költ szociális bérlakásra és lakásfenntartási támogatásra, ezért nagyon sok ember képtelen folyamatosan fizetni azt, amiről nem lehet lemondani. Az ő esetükben a köztársaság felelőssége nyilvánvalóan nagyobb, viszont a közhangulat, a média és a politikai erő sokkal inkább azok mellett áll, akik nem kényszerhelyzetben vállaltak több terhet, mint amit változó viszonyok között is el tudnak hordozni.

Az „önhibára” való érzékenység sokkal csekélyebb, az együttérzés sokkal erősebb azok iránt, akik sokkal szabadabban, nagyobb mozgástérrel, magasabb képzettség és jobb tájékozódóképesség birtokában dönthették el, mennyit vállalnak, mennyit fogyasztanak, mekkorára szabják életük kereteit. A köztársaságnak persze velük is osztoznia kell a felelősségben, mert jelentős részben a kormányaink miatt alakultak úgy az árfolyamok, ahogy, továbbá a polgárok tájékoztatására szolgáló közintézményeknek kellett volna mindenki szájába rágni, hogy a devizahitelek pici kamatához nagy kockázat tartozik.

A felelősség azonban mégis másképp oszlik meg az utóbbi esetben, mint az előbbiben. Már csak azért is, mert az eladósodó, a megtakarításra kevéssé, a túlköltésre annál inkább hajlamos polgárság választotta meg az eladósodó, a megtakarításra kevéssé, a túlköltésre annál inkább hajlamos kormányzatokat. Ki mint él, úgy választ.

Bokros Lajos az Élet és Irodalom legutóbbi számában nyomasztó példahalmazzal igazolta, hogy Európa északi és déli felének polgársága ellentétes mentalitással választja kormányait. Északon a minél szerényebb, délen a minél bőségesebb közköltés hoz népszerűséget és választási győzelmet. Az összes eddigi magyarországi választás azt igazolta, hogy mi a délebbieknél is délibbek vagyunk. Már nem is léteznek azok a pártok, amelyek valamelyes következetességgel a költségvetési szigor erényét hirdették. A köztársaság népe és politikai elitje egymást nevelte félre. Állam és polgárai egymást sodorták a csőd közelébe.

Volt egy politikus, aki még pár hónappal a felelőtlenül adott és felvett magánhitelek tömegeit bedöntő válság kitörése után is így nevelte a népet: „Tévedés azt hinni, hogy a pénzügyi egyensúly önmagában értéket jelent. Az csak egy szám. Önmagában semmi. Egy nagy nulla. Én egyébként a családok eladósodásából sem a felelőtlenség jelét olvasom ki, hanem azt, hogy a magyar emberek foggal-körömmel meg akarják őrizni mindazt, amit már elértek”. Ma ő ennek a szegény országnak a miniszterelnöke és legnépszerűbb embere. A felelőtlenségi verseny verhetetlen bajnoka.