A rettegés foka
A terrortól való félelem természetrajzáról, az előítéletekről, illetve a feljelentősdi határairól kérdeztük Síklaki István szociálpszichológust.
– Minden következmény nélkül bárki rámutathat egy „mediterrán külsejű” vagy gyanúsan pakisztáninak tűnő utastársára, és határozottan állíthatja, hogy terrorista. Hol a határ: meddig egészséges a félelem, és mikor kezdődik a hisztéria vagy a paranoia?
– Nehéz megítélni, hogy hol a határ. De valóban tanúi lehetünk az ilyen szélsőségeknek is, amikor – mindegy, hogy jóindulatúan vagy épp rosszindulatból –, de figyelmeztetik a hatóságokat hasonló „gyanús” esetekre. Kétségtelenül érzékenyebbé válunk azokra a vélt vagy valóságos észlelési támpontokra, amelyekkel kategorizálni tudunk. Azóta a bizonyos szeptember 11-e óta pedig könnyebben kategorizálunk. A levegőben főleg, mert, ugye, ami egyszer már megtörtént, bármikor újra megtörténhet. Így az ember szelektív figyelme – ha akarja, ha nem – elsősorban azokra a támpontokra irányul, amelyek megerősítik a „várakozását”, és fi gyelmen kívül hagyja azokat, amelyek cáfolnák az „elvárásokat”. Így egyre gyakoribbá válnak ezek a vaklármák.
– Vagyis „elvárás”, hogy a terrorista arab, pakisztáni, muszlim, finoman fogalmazva „mediterrán külsejű” legyen. Ezt az orbitális diszkriminációt hogyan éli meg valaki, aki „érintett”?
– Mondjuk, egy pakisztáni tábornoknak valószínűleg van olyan belső tartása, hogy nem vágja haza egy ilyen atrocitás, legfeljebb felkapja a vizet, mint a múlt heti esetben, és sértődötten hazamegy. De aki nem tábornok, csak egyszerű, tisztességes járókelő vagy légi utas, annak az önbecsülését eléggé porba tudja taposni egy ilyen szituáció.
– Furcsa módon ezeknek a híreknek nem volt folytatásuk. Nem hallottunk arról, hogy bármelyik igazságtalanul gyanúsított személytől a légitársaság, a hamisan vádló utas vagy a hatóságok bocsánatot kértek volna – mármint ugyanakkora nyilvánosság előtt, mint amely előtt meghurcolták őket…
– Na, ezt kellene a politikusoknak, a hatóságoknak rendezniük, méghozzá rendes, törvényi szabályozással: ki kell mondaniuk, ha adódik ezekhez hasonló vaklárma, akkor annak kiszámítható következményei lesznek. Ez persze megint kétélű fegyver, mert ha túlságosan szigorúak a szankciók, azzal elveszik a bejelentők kedvét, esetleg akkor is, ha tényleg jön a farkas. De azért pszichológiai szempontból nem érzem annyira tragikusnak a helyzetet. Egészséges ember esetében megvannak azok a mechanizmusok, amelyek segítenek reálisan feldolgozni a történteket: igen, félreértés volt, de azért, mert arabnak, pakisztáninak, terroristának néztek, attól én még az vagyok, aki vagyok. Persze lehet bosszankodni, felháborodni, vérmérséklet szerint.
– Akárhogy is nézzük, ez valahol rasszizmus…
– Nem rasszizmus. Előítéletesség. Márpedig az előítélet egy bizonyos határig egészséges, hasznos evolúciós stratégia. Ugye jobb félni, mint megijedni. Nem rasszizmus, mert ezek a reakciók nem jelentenek politikai vagy ideológiai beállítottságot. Igaz, ha ilyen helyzetbe kerül egy népcsoport, az számára mindenképpen súlyos teher. De sajnos, ezekkel együtt kell élniük. Engem is elég sokszor néztek fiatalabb koromban cigánynak, arabnak, zsidónak is. Bár most már nem látszik, nagyon fekete hajam volt, úgyhogy ismerem az érzést. Például az első intifáda, az Izrael elleni palesztin felkelés idején, Tel Avivban, a Ben Gurion repülőtéren ezzel a hajjal és hozzá még egy Szaddám Huszein-bajusszal álltam sorba beszálláshoz, naná, hogy azonnal félreállítottak és nagyon keményen átvizsgáltak. Más kérdés, hogy erre úgy reagáltam: én is ezt tettem volna a helyükben. És úgy magya-
