A jogállamiságot néhány hónap alatt helyreállítottuk – mondta például nemrég Orbán Viktor a magyar nagyköveteknek, s erre példaként hozta fel, hogy a parlament megválasztotta a hiányzó alkotmánybírákat. Hát persze: lévén az ellenzéket kiiktatták a választásból, így mintha strandon a vizes csúszdán érkezne, úgy száguldott be Stumpf István a testületbe. Még úgy is, hogy nem felelt meg az alkotmánybíróvá választás jogi feltételeinek. Így húzódik vissza helyerállítása közben a jogállam – apálya van. Amikor a független intézmények egész rendszerét – a számvevőszéktől az ombudsmanokon át a közszolgálati médiáig – nyíltan függővé teszik a jelenlegi kormányerőktől, csak a nyilvánosság tűrőképességének teszteléseként lehet azt mondani, hogy most állt helyre a jogállamiság, vagyis most vált lehetővé a hatalmi önkény intézményes kizárása. A teszt kormányszempontból sikeres. A közvélemény bizalma rendületlen. Csak példaként mindazonáltal idézem az Eötvös Károly Intézet minapi állásfoglalását a jogállamiság állapotáról, konkrétan a médiaszabályozás kormányhoz igazításáról: „ahol nincs sajtószabadság, ott nincs jogállam, mert – hogy egyetlen példát említsünk – az ilyen államban elképzelhetetlen a szabad választás. Ahol a közhatalom nem bírálható szabadon, ott demokratikus közélet sincs, hiszen a választáshoz hiányzik a felajánlott választék.”

Ez akkor is így van, ha egyelőre sokkal fenyegetőbb az, ahogy közli a kormány mindazt, amit tesz, mint maga az, amit csinál. Az nem feltétlenül a jogállamiság ellentéte, legfeljebb az ezen belüli falak bemérése. Viszont a modor, amivel mindezt középre igazodásnak minősitik, már bedönti a falakat.

„Közpénzt költünk, következésképpen tartozunk az adófizető polgároknak” – mondja Navracsics Tibor közigazgatási és igazságügyi miniszter, hozzátéve: csak a minőség lehet a kritérium az államigazgatásban, ahol napi politikai szempontoknak nincs helyük. Akkor hát termetre való tekintettel hajigálják ki szívlapáttal a „régi rend” embereit?

Ez reális opció, tekintettel arra, hogy Boross Péter, az alkotmányozást előkészítő testület rangidős tagja szerint Schmitt Pált nem utolsósorban a termete teszi alkalmassá államfőnek. Egyébként jól teszi, hogy nem tart igényt érdemi döntésekre. Orbán Viktor, illetve a miniszterelnök lehetőségeit viszont kevesli az alkotmány-előkészítő egykori miniszterelnök. Most kalodában láttatni Orbánt! Boross is a valóság visszáján beszél tehát. Még az ügyészséget is a kormány alá rendelné, a legfőbb bírót a kormányfő által neveztetné ki. Nagy kérdés, hogy ha így volna, milyen alapon nevezhetné ki az államfő – aki, ugye nem más, mint egy fess ember – a köztársaság bíráit, ahogyan most teszi? És vajon a jogállamiság továbbépítéséhez hozzátartozna-e a bírói függetlenség viszonylagossá tétele? Nem kétségbe vonva Boross Péter elkötelezettségét, a mindenkori teljhatalom iránt felvetődik a kérdés: mi történik akkor, ha egy mégoly méltó nagy többséggel megválasztott első ember belátási képessége egy kritikus pont alá csökken? Marad-e akkor ebben a rendszerben bárminemű ön- és állampolgár-védelmi képesség? Vagy bízzuk ezt is a gondviselésre?