Főpolgármester-jelöltjük eltökélt szándéka, hogy a BKV-t az MSZP számára vonzó kampánytémává emelje, a 66 évesen felfedezett elnökhelyettes lehet, hogy diplomáciai állomáshelyén, Bangkokban segít, mert Budapesten nem látni, Szili Katalin ernyedten keresi a különutat, Szanyi Tibor pedig immár döntési helyzetben tapasztalhatja, hogy miért nem lehet a pártban döntést hozni.

Az önkormányzati választások küszöbén a kormányzó párt szája íze szerinti módosításokon kívül különben sem változott semmi, a Fidesz–KDNP hengerelni fog – talán csak az a kérdés, hogy ez miért jó neki. Tudniillik politikai alapvetéssé vált, hogy Orbán Viktor októbertől gyújtja majd be azokat a rakétákat, amelyek racionális pályára állítják a gazdaságot. Az eddigi majd száz nap ugyanis annak a jegyében telt, hogy stratégiai pontokon kiépítse hatalmi bázisát, bizonyos szavakban és tettekben kielégítse a Jobbik-hívők vágyait, konstruktív semmittevésre kényszerítse az LMP-t, s minél szűkebb karanténba szorítsa a szocialistákat.

A közvélemény-kutatók adatai pedig látványosan ellentmondanak a demokráciát féltők jajkiáltásainak – a többség szívesen elhiszi, hogy a számára kevéssé rokonszenves területekre koncentrálható némi megszorítás, különadó, karcsúsítás, s e pénzből kifizethető minden, amit az utóbbi években elvettek tőle, sőt valamivel több is. Nem könnyű értelmezni, de jó hallani, hogy a kormány célja nem a válságkezelés, hanem a gazdasági növekedés, az új világrend pedig azzal jár, hogy a Nyugat veszít gazdasági súlyából, az IMF-nek pedig coki.

A feltételezés, mely szerint az őszi választások után hihetetlen erővel tör felszínre a pénzügyi stabilitás akarata és ez a túlnyert önkormányzatokban, tehát a saját klientúrának okoz majd csalódást, nem biztos, hogy igaz. Az erősebb állam alaposan átírhatja a feladatés hatásköröket, s ez okozhat némi zavart az amúgy is a működésképtelenség határát súroló intézményrendszerben, de a kiadások és bevételek egyenlegének új világrendbe illesztése láthatóan késik.

Persze ha a képlet megoldható azzal, hogy hirtelen az oroszokra figyelünk, Kínának ajánlunk szoros szövetséget, támaszkodván az unióval szembeni egyre nagyobb szkepszisre, s az IMF-fel folytatott szabadságharc (úgy mutatni rájuk, hogy az egyébként keményebben fogalmazó EU is értsen belőle) az éljenzésen és a forint zuhanásán kívül mást is hoz a konyhára – akkor Orbán Viktor nem csak hisz, tud is valamit, amiről a neves harvardi közgazdászoknak, a spekuláció mohikánjainak – tőzsdeguruknak és befektetőknek – fogalmuk sincs.

A magyar kormányfő néha azt hiszi, hogy kétharmada a határokon túl is érvényes, ügyet sem vet politikusi nyilatkozatokra, intézeti előrejelzésekre, szerinte ezek annyit érnek, mint korábbi sajátjai: elmúlnak, ha itt az idő. A nagyobb bátorság, a támadóbb (helyesebben: a nagyobb önállóságra törekvő) szellem nem is volna baj, ha az elképzelések nem lennének annyira homályosak, ellentmondásosak. Mondjuk ki: pusztán a költségeket tekintve bátrak, a bevételek esetében elnagyoltak, ha úgy tetszik, bátortalanok.

Így viszont könnyen úgy járhat Orbán, mint az a sebész, aki varázsigéket mormol a beteg fölött, majd amikor meglátja a kiserkenő vért, sértődötten elfordul: ez is olyan, mint a többi!