A demokráciából az autokráciába
Bár a szavazófülkés forradalom nyilvánvaló képtelenség, Shakespeare után: „őrült beszéd”, de biztosak lehetünk abban, hogy „van benne (pontosabban lesz belőle) rendszer”! Ám létezik egy harmadik álláspont is, miszerint semmi más nem történt, csupán radikálisan átrendeződtek a pártviszonyok, de a magyar politika ettől még a parlamentáris demokrácia régi kerékvágásában halad tovább.
Aki ennél többről beszél, az „hivatásos rettegő” vagy a maga retorikai bűvészmutatványait végző Orbán: egyikük szavait sem kell komolyan venni. Ezt képviseli a médiában jól pozicionált politikai elemzők zöme (a legügyesebben Török Gábor), ezért hasonlóan vélekedik a politika iránt érdeklődő közvélemény nagy része is. Mi több: jórészt a régi beidegződések szerint viselkednek az ellenzéki pártok – az újak is.
Holott – a pártpolitikai konstelláción túl – az egész politikai masinéria működése változott meg radikálisan. Halmai ugyan – tőle szokatlanul – erősen túloz (Orbán pedig – szokásához híven – gátlástalanul manipulál), amikor az újabb rendszerváltoztatásról mint befejezett tényről beszél, hiszen – bár számos jogállami norma sérült –a jogállamot még nem számolták föl teljesen.
Végbement egy roppant hatalomkoncentráció, de egyelőre a harmadik köztársaság közjogi keretei között. Nem rombolták le az intézményeket, nem emeltek a helyükbe újakat (kivétel a médiahatóság): a rendszerváltoztatás – a negyedik köztársaság létrehozása – még hátravan. Ám ez korántsem jelenti azt, hogy a harmadik a régi módon működne tovább, s hogy ne történt volna semmi. Dehogynem történt! A villámháborúval (copyright: Bauer Tamás) megszállt alkotmányos rendszer „üzemmódja” az ellenkezőjére váltott: demokratikusból autokratikussá alakult.
Tisztázzuk a fogalmakat!
1. Milyen a politika demokratikus működése? A rousseau-i „népfelségre”, „közjóra”, „közakaratra” visszavezethető normatív demokráciafelfogásokat mellőzve hagyatkozzunk a modernebb schumpeteri procedurális értelmezésre. E szerint a demokrácia olyan rendszer, amelynek a keretei között nyílt versenyben dől el, ki birtokolhatja a hatalmat. A gazdasági fejlettség, a társadalom polgárosodott volta, a civil szféra szerepe, a politikai kultúra, a kompetitív és a konszenzusos elemek aránya stb. szerint a demokrácia jellege és minősége sokféle lehet, de van egy minimális feltétel: a népnek módjában áll törvényesen leváltani a kormányzatot. Ezt a szabad és nyílt választások teszik lehetővé.
Ezek előfeltétele egyfelől a kormányzás átláthatósága, az ellenőrzés és korlátozás nélküli hatalmi monopólium (vagy hegemónia) kizárása, a szabad sajtó, a független bíróságok és közintézmények, a „fékek és ellensúlyok” rendszere – egyszóval: a hatalommegosztás. Másfelől a politikaialternatíva-képzés, a váltópárt(ok) versenyhelyzetének – részint a fentiekkel megegyező –biztosítékai (külön említendő az intézményes és legális pártfinanszírozás).
Ha ezek fényében nézzük a fideszes villámháború hadműveleteit, akkor látható, hogy az mindenekelőtt ezeknek a demokratikus garanciáknak a kiiktatására, a hatalommegosztás felszámolására, a kizárólagos uralom kiépítésére irányult – és igen eredményes volt. Azok az alkotmány- és törvénymódosítások, illetve személycserék, amelyek az Alkotmánybíróság, az Állami Számvevőszék, az Országos Választási Bizottság, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete, a Gazdasági Versenyhivatal, az Egyenlő Bánásmód Hatóság, a Független Rendőri Panasztestület, a közigazgatási és rendészeti szervek, az új médiahatóság, az államfőválasztás és (egyelőre sikertelenül) a jegybank vonatkozásában lefolytak, mind egy irányba mutattak: az autokratikus hatalomkoncentráció irányába.
2. A lexikon szerint „az autokrácia (magyarul: egyeduralom, önkényuralom) olyan kormányzati forma, amelyben a politikai hatalom egésze egyetlen személynek (vagy személyek kicsi, zárt csoportjának) kezében összpontosul. A hatalom birtoklását az autokrata többek között a kritikus erőforrások ellenőrzésével… vagy személyes karizmájával igazolhatja”. Stimmel.
Az orbáni modell
Orbán autokratikus kormányfői hatalmának záloga: a vezéri pártgépezetté formált Fidesz fölötti egyeduralom. Ez a szigorú intézményi hierarchiára, a nem intézményes, mások számára átláthatatlan pártfinanszírozási módszerekre és a szektaszerű közegben ható személyes karizmára s a hozzájuk kapcsolt kegyencrendszerre épül. Nemcsak a párt az övé, hanem – ahogy az általa kijelölt frakcióvezető a zavar legkisebb jele nélkül, magától értetődően kimondta –: „a frakció (is) Orbán Viktoré”. És minden más. Az imént fölsorolt (és föl nem sorolt) összes pártbeli és közhatalmi posztra ő ülteti a maga emberét. Akik mind neki, az ő – bármikor visszavonható – kegyének köszönhetik a pozí ció ju kat, legtöbben az egzisztenciájukat is.
A kétharmados többség más pártvezér kezében nem összpontosítana olyan korlátlan, a demokráciát blokkoló hatalmat, mint Orbánéban, aki az elmúlt hónapokban számos lépést tett autokratikus uralma beláthatatlan időre történő bebiztosítása érdekében is. Főként a politikai alternatíva létrehozása – a nyílt kimenetelű választások esélye – ellen. Az önkormányzati választási törvényen végrehajtott módosításokkal korlátozta a saját pártgépezetével szemben amúgy is óriási hátrányban lévő riválisok esélyeit.
Ugyanezt tette az állami pártfinanszírozás idei 15 százalékos csökkentésével (lesz még folytatás, ám a Fidesznek a hatalom birtokában nem lesznek anyagi gondjai). Nyilatkozataival, politikai biztosok kijelölésével, a büntetőtörvények módosításával nyomást gyakorolt a független igazságszolgáltatásra. Az uralma vagy a befolyása alá vonta az elérhető médiumokat, és beindította a szabad sajtó korlátozását célzó törvényhozást. Az új médiahatóság kilenc évre kinevezett vezetőjével már egy esetleges (alig elképzelhető) választási vereség esetére is biztosította a média fölötti kontroll hosszú távú lehetőségét.
Az efféle megoldások a jövőben szaporodnak majd, így az autokratikus hatalmi építmény csak akkor lesz lebontható, a demokratikus struktúra pedig újraépíthető, ha ellenfelei kétharmadot szereznek a Fidesszel szemben. Ez a dolgok mai állása szerint képtelenség, s a jövő sem ígér sok jót, hiszen a rendszerváltoztatás, ami az új alkotmánnyal valóban megtörténik majd, minden bizonnyal tovább stabilizálja Orbán uralmát (második kamarával, esetleg erős prezidenciális jogkörökkel – ki tudja?).
A fentiekkel szembeni obligát ellenvetés: az orbáni politika ab ovo demokratikus, hisz Orbán egyfelől szabad választásokon nyerte a fölhatalmazást; másfelől a kétharmad birtokában minden lépése jogszerű volt.
Az első érv irreleváns: a mandátum demokratikus megszerzése nem zárja ki az annak birtokában folytatott autokratikus politikát, sem logikailag, sem a történelem tanúsága szerint. A „villámháború” után ezúttal nem német, hanem francia példára utalok: III. Napóleonra, aki demokratikusan választott köztársasági elnökből alkotmányozta császárrá magát. A második érv valótlan: a Fidesz az alkotmány- és jogsértések tömegét követte el az elmúlt hónapokban.
Forradalmi törvényhozás
Orbán nem beszél a levegőbe – bár nem mindig tudja –, nagyon is érti, amit mond. A forradalom: maga a jogsértés. A forradalmár „a nép”, „az igazság”, „a nemzet egységes akarata” stb. nevében félresöpri az idejétmúlt, rossz törvényeket. Ezt mondja: „Mi nem ismerünk többé semmiféle cenzort, föl, egyenesen a nyomdába!” Ám nemcsak a forradalmár beszél így. „Választanom kellett Nemzetünk és az alkotmány, az Igazság és a jog, az Élet és a törvény között. Nemzetünket, az Igazságot és az Életet választottam!” Bocs: ez Szálasi 1944. október 15-i hadparancsából való (ő is vonzódott a nagybetűkhöz).
Ami a fideszes jogsértéseket illeti, kezdjük a legsúlyosabbal. Az alaptörvény 2. §-a szerint: „A társadalom egyetlen szervezetének, egyetlen állami szervnek vagy állampolgárnak a tevékenysége sem irányulhat a hatalom… kizárólagos birtoklására.” Orbán egész tevékenysége erre irányul. (Az idézett passzus így folytatódik: „Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.” Ha úgy tetszik, a magam részéről ezzel a cikkel tehát csupán törvényes kötelezettségemnek teszek eleget.)
De nézzük a részleteket. Az Eötvös Károly Intézet, a Helsinki Bizottság, a TASZ, a Transparency International, továbbá alkotmány- és büntetőjogászok (Halmai Gábor, Tóth Mihály) szerint pusztán jogiszakmai szempontból is szörnyű munkát végezett a Fidesz. A futószalagon, rohammunkával folyó törvénygyártás nem csak a szakmai és társadalmi konzultációkat és a hatástanulmányokat nélkülözte, de olykor elemi jogdogmatikai szabályokkal is ütközött. Súlyos jogharmonizációs problémák keletkeztek a hazai és az európai uniós joganyag között, sok indítvány nyelvi színvonala bántóan rossz volt (a sorozatos helyesírási hibákat is beleértve – nem csak a nagybetűket).
Nagyobb baj, hogy a törvényhozási tömegáru zöme törvénysértő eljárások során született. A jogalkotásról szóló törvény ugyanis egyértelmű kritériumokat állít a parlamenti törvény-előkészítés és -elfogadás elé (a szakmai konzultációk mellett szigorú nyilvánossági előírásokat: például a készülő tervezetek minisztériumi honlapokon történő közzétételét), amiket egyszerűen figyelmen kívül hagytak vagy eljárási trükkökkel kerültek ki. Az 56 törvényhozói aktusból csak 11 valósult meg (a normál esetben szokásos) kormányzati előterjesztéssel (ezekre vonatkoznak a szigorú eljárási szabályok), 45 viszont (a rendhagyónak számító) egyéni indítványok alapján (ezekre nem). A hat alkotmánymódosításból csak egyet kezdeményezett hivatalosan a kormány, a többi „maszekban” ment.
Törvény- és alkotmánysértő a kormánytisztviselők indoklás nélküli elbocsátását megengedő jogszabály: indoklás hiányában a döntés önkényes, sérti a jogbiztonság elvét és a munkához való jogot. A büntetőjogi szigorítások az egyéni mérlegelés lehetőségét veszik el – vádlottak és bírák vonatkozásában egyaránt. Az alkalmazotti státusú bírósági titkárok szabálysértési ügyekben való ítélkezési joga ellentétes a bírói függetlenség alkotmányos elvével.
Kirívó törvénytelenségnek számít a visszamenőleges hatályú jogalkotás. A közszférában dolgozók kétmilliót meghaladó végkielégítésére 2010. január elsejei hatállyal kirótt különadó. Politikai értelemben súlyosabb, hogy átírták egyes –az államszervezet demokratikus működése szempontjából kulcsfontosságú – közintézmények jelölési és választási szabályait, megsemmisítve azok egyszer már elnyert törvényes mandátumát. Ez történt az OVB, az ORTT és a közmédia kuratóriumi tagjai, illetve a Gazdasági Versenyhivatal alelnökei esetében.
„Historia est magistra vitae”
A fideszes villámháború fő frontját a tömeges személycserék jelentették. Ezek részben természetes kísérői a mindenkori kormányváltásoknak: a politikai posztokon túl a kormányhivatalok élén, az állami vállalatoknál stb. Ám itt is olyan „forradalmi” módszereket alkalmaztak, például a Magyar Fejlesztési Bank alá rendelt cégeknél, amelyek – mutatis mutandis – az 1940-es évek végének rajtaütésszerű államosítási akcióit idézték (őrző-védő emberekkel, bejelentés nélkül érkező átvevők, azonnali irodaelhagyás, számítógép-, mobiltelefonés slusszkulcsátadás stb.).
„Forradalmi” tett volt Stumpf István alkotmánybíróvá ütése is, aki tényszerűen nem felelt meg a törvényi kritériumoknak. Az ő esete azt mutatja, hogy a kétharmados többség előtt nemcsak a törvények, de a valóság elemi tényei sem képeznek akadályt. Schmitt Pál elnökké választásakor egyesek (erős túlzással) Caligula lovával példálóztak, akit a császár konzullá kívánt kinevezni – a magam részéről inkább Stumpfra érzem (kis túlzással) érvényesnek az analógiát.
S ha már itt tartunk: a mai magyar közjogi, illetve uralmi viszonyok jellemzésére valóban alkalmas a kora császárkori Róma képlete: a principátus rendszere. Amelyben formálisan léteztek ugyan a köztársaság intézményei, ám ezek csak kiüresedett díszletek voltak, alig takarták el a korlátlan egyeduralom építményét. Minden főhivatalt egy és ugyanaz a személy töltött be, aki consul, praetor, censor, néptribunus, pontifex maximus, imperátor stb. volt, de princepsként uralta a szenátust is. „De jure respublica, de facto monarchia” – ahogy iskolai történelemórákról emlékezhetünk. Persze van különbség: Orbán nem személyesen tölti be az összes pozíciót, csak közvetve, a kegyencei által. Ám a lényeg ugyanaz: a demokratikus paraván mögött munkáló autokratikus hatalom.
De minden történelmi analógiánál pontosabbak az ő szavai. Amit egykor – merőben megalapozatlanul – a Gyurcsány-kormányra szórt, az most válik valóra, a saját uralma idején: „A demokrácia magyar hívei nem akarnak hinni a szemüknek, amikor látják, hogy a rendszerváltáskor kiharcolt szabadság idegen megszállók nélkül, a többpártrendszer és az alkotmányosság előttünk magasodó intézményei ellenére szétporlad, kicsúszik az ujjaink közül, átadja a helyét valami másnak… Ez a készülődő, szemünk előtt formálódó új világ biztosan nem demokrácia… Veszély fenyegeti a szabadságot… a magyar demokrácia nem tudta megvédeni magát.” (A vízválasztó, Magyar Nemzet, 2006. július 29.)
2009. március 15-én pedig ezt mondta: „Az emberek megfélemlítése, a független intézmények lábhoz hajlítása, az igazságszolgáltatás szétzilálása… hamisítások és hazugságok, központi diktátumok”.
Szó szerint…
A szerző közíró
