Mintha egy lexikont kaptam volna
Meg azoknak is, akik azzal napolják el a technológiai újítások megismerését, hogy „á, öreg vagyok én már ehhez”. Nemrégmegtanulta kezelni a PC-t, s ma már biztonsággal szörfözik a világhálón is.
Gizi néni kilencvenegy éves amúgy.
A Pozsonyi úton él immár 50 éve, logikus tehát, hogy a XIII. kerületi önkormányzat által a kerületi nyugdíjasok számára szervezett számítógépes tanfolyamon tanulta meg a megtanulnivalót. Hálás is érte. Amikor az ember idősebb rokonait arról faggatja, mi motiválja őket, hogy megismerjék a netet, legtöbbször a kapcsolattartási funkciók kerülnek szóba, majd minden családban akad ugyanis egy testvér, unoka, dédunoka, akit földrajzilag messze sodort az élet, s akiket e-mailen lényegesen könnyebb megkeresni, mint személyesen. Gizi néninek is vannak külföldön rokonai, akiket természetesen ritkán láthat, ilyenformán a jövőben valószínűleg könnyebben tud majd velük beszélgetni, most is épp egy e-mailes válaszra vár Amerikából. Csakhogy neki mégsem a levelezés jelentette a legnagyobb vonzerőt.
– Mintha egy lexikont kaptam volna – mondja, majd hozzáteszi: a web segítségével könnyedén, pár kattintás nyomán betekinthet a nagyvilág ablakán, s ez nagyon is értelmes időtöltés. Gizi néni azt tartja a számítógép és a világháló legnagyobb előnyének, hogy segítségével ő és társai visszatekinthetnek az elmúlt korok íróira, történelmi személyiségeire, de különösebb gond nélkül rá kereshetnek kedvenc festőik képeire is, vagy éppen olvasgathatnak legkedvesebb színészeikről. Sokat.
–Nem hagyommagam „elsötétíteni”, mint olyan sok nyugdíjas, akik szép lassan mindent elfelejtenek, és egész nap ülnek a szobában egyedül, legfeljebb néha sétálnak egyet – így Gizi néni, aki a tanfolyamon a maximális hatvan pontból ötvenet szerzett, de azt mondja, könynyen lehetett volna hatvan is az az ötven. Csak hát a vizsgadrukk, ugye, az még kilencvenen felül is működik...
A Tátra utcai nyugdíjasklub egyik árnyas helyiségében beszélgetünk egyébként, a Népszabadság munkatársai épp a szokásos vérnyomásmérés közben érkeznek, talán ezért is, hogy Gizi nénié kétszáz körülre szökik fel, hiszen, mint mondja, nem épp a legrutinosabb nyilatkozó. Aztán persze rácáfol minderre, csak úgy záporoznak a friss mondatok, s kiderül, bár a mozgás nehezen megy, Kivács Mihályné azért nagyon is aktív életet él. Az egy dolog, hogy eljár a klubba társaival találkozni, beszélgetni, meg hogy férje pár évvel ezelőtti halála óta amit csak lehet, maga intéz el magának, fia segítségével persze. De nagyon is foglalkoztatja, mi történik körülötte, figyeli a közéletet, a médiát, gyakran jár-kel, és hát mi tagadás, bosszantja is egy-két dolog. Az egyik ilyen, hogy úgy véli, a nyilvánosan megszólalók jó része nem fek-
tet elég nagy hangsúlyt a helyes és szép beszédre, ami már azért is problémás, hiszen a televízióban, rádióban beszélő emberek, legyenek épp műsorvezetők vagy meghívott szakértők, akaratlanul is (többnyire rossz) példával szolgálnak sokaknak. S ha éppen ők zsúfolják teli mondandójukat redundáns elemekkel, na pláne gyakori és hosszan tartó őőő-zéssel, nincs mit csodálkozni azon, hogy a zsengébb korúaknak ez már természetes lesz. Gizi néni pedig nem az a fajta, aki elhallgatná véleményét: előfordult, hogy olyannyira felbosszantotta egy-egy ilyen eset, hogy nem volt rest tollat ragadni az ügyben. Volt, hogy válaszoltak neki, volt, hogy nem, mindenesetre nem csügged, s továbbra is úgy tartja, kevés fontosabb dolog van a gyönyörű anyanyelv helyes használatánál.
De Gizi néni abba sem nagyon tud belenyugodni, hogy az utókor nagyon könnyen felejt. Felvetődik a kérdés, vajon tudják-e a fiatalok, miközben a hetvenkilences trolira várnak a végállomáson, kiről is nevezték el azt az utcát? Tudják-e, ki volt Budai Nagy Antal? Vagy hogy ne csak kerületi példát mondjunk, van-e fogalmuk arról, mit érdemes tudni Alpár Ignácról? Már azon túl, hogy valahol a XIX. kerületben van egy utca, amelyik az ő nevét viseli... Gizi néni, ha tehetné, minden utcába tétetne legalább egy emléktáblát, amelyet elolvasva a naponta ott sétálók megtudhatnák, miért éppen úgy hívják a grábent, ahogy. Ez csak első blikkre tűnik szőrszálhasogatásnak –az ilyen, napról napra szembejövő ismeret nagyon mélyen be tud épülni a tudatba, s esetenként többet érhet egy-egy iskolai leckénél is. A fiatalok, így tapasztalja Kivács Mihályné, ma már nagyon ritkán kérdeznek a múlt felől. Rohanás van. A táblák segíthetnének, hogy Hollán Ernő ne csak egy furcsa név legyen a múltból. Ráadásul a konkrét helyhez kötődő személyek „ismerete” a helytörténet feledésének is akadálya lehet, ami megint csak nagyon fontos. Nem csak Gizi néni szerint.
Persze téved, aki azt gondolja, Gizi néni mindennapjait a zsörtölődés tölti ki. Egyrészt nagyon is mosolygós, derűs, életvidám asszony, s bár egzakt felmérések nem állnak rendelkezésünkre, abból, ahogyan például a klubbéliek ránéznek, hozzá szólnak, az derül ki, mindenki szereti és tiszteli őt. Másrészt pedig egy elejtett félmondatból kiderül, Antoni Gizella bizony fest is. Nem új keletű szenvedélyről van szó, már gyermekkorában is ügyesen rajzolt, vonatkozó iskolába is járt, csakhogy a művészsors mint perspektíva már akkor sem volt túlságosan vonzó. Egzisztenciális okokból végül hivatali pályát választott, a festészet megmaradt hobbinak, amit nyugdíjba vonulása óta azért a korábbiaknál komolyabban űz. Mintegy százötven képe van otthon – jó részük persze nem a falon, hát hová férne az a sok festmény? Olykor megmutatja őket az egyesületi kiállításokon, most pedig éppen nekünk, majd mindegyikről van ugyanis fénykép méretű minimásolat. Finom képek. Hogy mi lesz velük a jövőben, nem tudni. Mindenesetre akvarellbe, temperába álmodja a rég látott tájakat, de megfesti a jelen szépségeit is. Ki tudja, egyszer talán az ő képeire is rábukkanunk a világhálón...
