Imádom a régi riporthangulatokat. A közhelyek az idő múlásával megédesednek, de az igazán jó szövegek megőrzik a pillanat izgalmát. A kolléga értett hozzá. Szalay Zoltánnak meg igen jó szeme volt. A fotós úgy kapott le egy kubikostalicska fölött sürgölődő munkást, hogy a háttérben a Parlament tornyai és ablakai látszanak.

„Tizenöt-húsz munkás várja velünk együtt a pillanatot – olvasható a Duna medre alatt című opuszban –, amikor a szovjet automata fúrópajzs elindul a Duna alá.”

– Hogyan tudják pontosan elérni a Batthyány téri megállót? – hangzik a célratörő riporter kérdése. Lakatos Ervin, a Kossuth téri szakasz építésvezetője szakszerű és kerek választ ad.

– A Duna alatti alagút nyomvonalát előre kijelölték. Az egykori Kossuth híd pesti hídfőjétől indulunk, nagy sugarú ívben, fokozatosan jobbra fordulva haladunk a túlsó part felé. A sebesség napi három-négy méter. Az irányt állandóan ellenőrizzük, ha eltérünk, akkor korrigáljuk. A pajzsot ugyanis kormányozni lehet.

Joggal kérdezheti a mai fiatal olvasó, mit keres itt „az egykori Kossuth híd”. Nos, a második világháború után Pest és Buda között nem maradt híd, hajóval és pontonhidakon lehetett átkelni a túlsó partra. Az első állandó átkelő a Kossuth híd volt. 1946 januárjában adták át a forgalomnak, hét hónap alatt (!) épült – 1960-ban elbontották. Építéséről Háy Gyula 1951-ben Az élet hídja címmel színművet írt. Ez is benne van egy öreg újságcikk elejtett megjegyzésében!

„Megtelik anyaggal az első csillesor – írja a lírai hangvételt sem nélkülöző szerző. – Hamarosan indul a zsilipen át a Bazilika felé, ott emelik felszínre. A pajzs automatikusan elkészíti maga mögött az alagút öntöttvas burkolatát. Minden a terv szerint megy, nem fenyeget vízbetörés.”

A metróépítés a kor nagy dobása volt. A rövid pórázon tartott nyilvánosság nemigen értesülhetett a háttérben zajló konfliktusokról. Erről teljességgel meggyőzhet bennünket a különben igen szép zárómondat: „Tejfehér, hömpölygő köddel lépünk ki a kamrából a nyári napfénybe.”