Nem hiszem el, ha nem a saját szememmel látom: szürke posztónadrágot visel, sáros, régi bakancsot, a felsőtestén rézgombokkal díszített sötét dolmányt, a bajusza meg olyan hegyesre van pödörve, mint a műparasztoknak a filmeken. Az oldalán szép, színes bőrtok fityeg, alighanem bicskatartó – néha végigsimítja bütykös ujjaival, amelyeken a körmök nem is körmök már, hanem csontszerű szarulemezek. Ötvenéves lehet, az arca és a tarkója bronzbarnára van sülve.

Nemcsak én bámulom a pusztai embert, hanem szinte mindenki a várakozó ügyfelek közül. Közvetlenül mögötte elegáns öltönyt viselő üzletember álldogál, aki le sem tudja venni tekintetét a rusztikus bicskatartó tokról.

Amikor rá kerül a sor, a juhász köszönésképpen a kalapjához bök, nadrágja zsebéből előveszi a bankkártyáját és az igazolványát, a pénztáros kisasszony elé teszi, majd azt mondja erős hangon:

– Csókolom! Nízze mán meg, hogy megjött-e a pízem! A nő ellenőrzi az adatokat, a számítógép monitorját böngészi, majd azt kérdezi:

– Átutalást tetszett várni?

– Azt, azt. A fizetísemet –bólogat amaz.

A pénztáros megint pötyög valamit, majd a darutollas ügyfélre néz:

– Ezen nincsen pénz.

– Nincsen-e?

– Nincs.

A juhász hosszan tűnődik a válaszon. Majd azt kérdezi:

– Biztos-e?

– Egészen biztos – válaszolja a nő. – Sőt mínuszban van.

– Kicsoda? Én-e?

– Igen, ön.

– Mán úgy érti, hogy éntartozok?

– Igen. Ezer forint mínusz van a számláján.

– Nekem-e?

– Igen.

– Vagyis akkó’ én tartozoka bank fele?

– Igen, igen, jól tetszik mondani.

Hosszú csönd következik erre. A juhász elmereng, lehajtja a fejét, hosszan bá-

mulja a bakancsát, majd fölnéz újra:

– Pedig ilyenkor szokott megjönni a fizetísem.

– De most nem jött meg –rázza meg a fejét a nő.

Összeráncolja a homlokát a juhász, s eltöpreng a megoldáson.

A mögötte álló üzletemberre nézek, aki még mindig azt a bizonyos bőrtokot figyeli elmélyülten. Mi lehet benne?

Az fut át a fejemen, hogy nem csak bicskát lehet abban tárolni, hanem pénzt is.

Eltelik vagy fél perc, mire meghozza a végső döntést a juhász. A pénztárosra néz, s azt mondja:

– Hát nízze mán meg mégeccer!

– De hiába nézem, uram, még nem jött meg! – válaszolja türelmesen a pénztáros, s viszszacsúsztatja az ügyfélnek az iratokat.

A juhász akkurátus lassúsággal elpakolja a kártyáját és az igazolványát, majd kényelmesen rátámaszkodik a pultra:

– No, hát akkó’ várunk egy kicsit!

– Miért? – néz rá értetlenül a nő, mire a darutollas ember egykedvűen megvonja a vállát:

– Hogy-hogy miír? Hát mingyá’ megjön az! Megígérték!

A SOROZAT ELŐZŐ CIKKEI >>>