– Aki leghamarabb megtalálja a nagy sárga bóját, azt meghívom egy hatalmas fagyira! – kiáltja a start után röviddel Sopi, a Nautic 370 hajó nagy hajú kormányosa. A négyéves Krisztiánt és Szandrát próbálja motiválni, hogy kicsit kitartóbban lessék a vizet. Sasszem nem, de hajósrutin kell ahhoz, hogy a szikrázó napsütéstől csillogó vízen kilométeres távolságból is meglássuk a himbálózó bóját. Soponyai Gyula saját építésű vadonatúj hajóján azonban a kormányoson kívül csak a két manchaftnak van rutinja, a tíz főnél is nagyobb „legénység” közül néhányan úszni sem tudnak. Többüknek most adatik meg először, hogy egy vitorlás fedélzetére lépjen. Az SOS Gyermekfaluból érkeztek, Kőszegről. Nemigen tudják, hogy egy ilyen sportvitorlás több tízmilliós értéket képvisel, s ennek nincs is jelentősége. Sokkal fontosabb az, hogy csillogó szemekkel figyelik, ahogy a kormányos utasításokat oszt, fordul, miközben segédei biztos kézzel nyúlnak a gyerekek számára ismeretlen kötelekhez. Ezekkel állítják a vitorlákat és a baumot. A hármas félszavakból is érti egymást, közös munkájuknak köszönhetően a hajó céltudatosan halad előre.

Egy fél óra múltán a vitorlásújonc legénység már egy nyelvet beszél a kormányossal. Amikor elhangzik a „Menjetek át a magas oldalra!” utasítás, az egyik srác még fordít a többieknek: „Át kell ülnünk a hajó másik oldalára!” Kicsit odébb a Láng Róbert üzletember által felújított Nemere II. cirkáló fedélzetéről ütemes taps hallatszik, Cimbit, vagyis Cittel Lajos hajóépítő-mestert odaát a Siroccón csatakiáltással biztatják a fiatalok.

Ahhoz, hogy elképzeljük, milyen élmény lehetett e verseny az SOS-gyerekeknek, jó, ha tudjuk: keveseknek adatik meg, hogy e gyönyörű, történelmi múltú hajók fedélzetére lépjenek, s még a tehetős vitorlázók szíve is megdobban, ha mégis alkalmuk nyílik erre. A Djuice SOS Gyermekfalu Vitorlásverseny mezőnye a Balaton 30 legnevesebb hajójából és kapitányából áll, s a Balaton legfestőibb vízterületén, a tihanyi apátság alatt zajlik a küzdelem. A már említett kormányosok mellett olyan balatoni medvék foglalkoztak a fi atalokkal, mint a kilencszeres Kékszalag-győztes Litkey Farkas és Fináczy György, de a 180 gyermeket vendégül látó sportemberek felsorolása messze nem teljes. – A teljes magyar vitorlástársadalom összefogott ennek a programnak az érdekében – hallgatja el szerényen a szervezés nehézségeit Bakóczy Kálmán szervező. Még a befutó után is rohan, immár a parton: személyesen hozza az ételt a gyermektömegnek, gondoskodik arról, hogy legalább ez idő alatt ne legyen semmiből se hiány. Tucatnyi szervezőtársával heteken át készítik elő a gyerekeknek és kísérőiknek ezt a felejthetetlen élményt, ám, mint mondja, hite szerint ez a rendezvény nem pusztán a szórakoztatásról szól.

– A vitorlázáson keresztül szeretnék gondolatokat ébreszteni a gyermekekben és kísérőikben a türelemről, az alázatról és a csapatmunkáról – fogalmazza meg filozófiáját. Noha általánosságban is igaznak tartja, hogy a vitorlásversenyek munkalehetőséget teremtenek a Balaton körül, mint fogalmaz, sok SOS-es résztvevőnek ez konkrét munkalehetőséget, kitörési pontot is jelent. Például úgy, hogy a hajósok felkarolják. Vagy úgy, hogy maga látja meg a lehetőséget valamiben. Hajózott itt olyan fiatal srác, aki néhány éve nyári munka gyanánt – mert más lehetősége nem volt – háromszáz forintos órabérért dinnyét szüretelt, ma pedig segédként dolgozik a vitorláskikötőkben. Egy másik volt SOS-es a Balaton egyik neves szállodájában szakácskodik, a Ramadában amúgy is sok SOS-es fiatalnak nyílik módja tapasztalatszerzésre. Wossala György tulajdonos csakugyan a vitorlásélet meghatározó alakja. Tavaly egy fiú egyetemi szakdolgozatát írta a vitorlázásból.

Bakóczy szerint a nemes cél az, ami miatt a szponzoraik áldoznak a rendezvényre.

A hasonló önszerveződő mecenatúrának nagy divatja van külföldön, legtöbbször pont olyanok állnak össze, akik költséges hobbikkal múlatják az idejüket. Hogy repülősök vagy vitorlázók, az valójában mindegy, mert társadalmi státusz és gazdagság ide vagy oda, rájöttek, hogy közösen többet tudnak segíteni. A segítő szándékból sosem elég. Magyarországon sem.

Az SOS-legénység