Schöpflin Gyula szellemi tekintetben a legjobb helyre született. A magyar irodalom egyik legnagyobb nemzedékének legjelentősebb kritikusa, Schöpflin Aladár nemzette őt, s a magyar kultúra három generációjából személyesen ismert szinte mindenkit, aki számított és aki nyitott szellemet inspirálhatott. Pesti bölcsészkar, Eötvös Kollégium, széles körű olvasottság, nyelvtudás, haladás a predesztinált pályán: publikációk a Nyugatban, a Századunkban, a Gondolatban, szerkesztés, lektorkodás, műfordítás (Huxley, Woolf, Twain, Wells), novellák, az első regény...

Ez a pálya valószínűleg akkor sem vezetett volna túlságosan magasra, ha nem töri meg a történelem. Schöpflin irodalmi művei sohasem keltettek föltünést, műfordításai megállják a helyüket a magyar műfordítás igen magas mércéje szerint is, de azért nem tartjuk nyilván őt a műfordítók élvonalában. Negyvenéves korában, az emigrációval, ahogy a Szélkiáltóban fogalmaz, „az írás, mint irodalom abbamaradt” a számára.

Aligha emlékeznénk meg most Schöpflin Gyula századik születésnapjáról, ha ezt a szépreményű, művelt „árja” úrifiút rabul nem ejti húszéves korában és fogva nem tartja negyvenéves koráig a kommunizmus hite. De akkor sem, ha ez a hit nem párosul folyamatosan kétséggel, gyötrődéssel, a morális dilemmák intenzív átélésével, és nem születik meg ennek a kettőségnek a páratlanul érzékeny, finom leírása az emigrációban, az 1983-ban Párizsban megjelent Szélkiáltóban.

Schöpflin Rajkékkal és soksok diákkal együtt 1932-ben lebukott, megismerkedett a Horthy-rezsim börtönvilágával, a koalíciós években kommunista káderként igazgatta a Magyar Rádiót, aztán félreállították Stockholmba nagykövetnek, s amikor a Rajk-per után hazarendelték, akkor a várható letartóztatás helyett Nagy-Britanniát választotta.

A Szélkiáltó nemcsak azért tudja olyan pontosan megragadni az orwelli kettős gondolkodás (double think) fenntartásának lelki-szellemi technikáját, mert Schöpflin a tiszta és aforisztikusan tömör fogalmazás mestere volt, hanem azért is, mert következetesen nem az enyhítő, hanem a súlyosbító tényezőket keresi a maga számára, nem a kényszerektől gyötört, alulinformált megtévedtet adja, hanem kifejezetten hangsúlyozza: mi mindent tudott, mi mindennek ellenére tartotta fenn a kommunistaságát, és mi minden kivételezte az ő helyzetét. Nagyon jellemzőek azok a sorok, amelyek arról szóltak, miért fogta be a száját, amikor Lukács György a tudta nélkül ellenséges, kritikai bekezdésekkel „egészítette ki”, torzítotte el a Márairól szóló írását: „A gaztett elkövetésekor mindig van az embernek kifogása. Elvégre volt jó állásom, hű akartam maradni a párthoz. (...) Fokról fokra be kellett vallanom, hogy egy elvet adtam fel opportunizmusból, olyan elvet, amely írói és emberi magatartásomnak, önbecsülésemnek egyik tartógerendája volt... lealacsonyítottam önmagam és hivatásom becsületét, s ennek feloldására nincs vezeklés.”

A Szélkiáltó utóhangjában Schöpflin mint "tisztességben megszürkült nyugdíjas" így vonja le a tanulságot ifjúsága évtizedeiből: "Az ifjúság mindenekfelett a Rendet óhajtja, keresi, nem tudván még, hogy az emberi társadalomban a zűrzavar a norma. Idő és tapasztalás kell ahhoz, hogy az ember felismerje: a Szabadság fontosabb, mint a Rend. Teljes rend csak a halálban adatik."