Apja a nagynevű muzikológus és literátor, Lányi Viktor volt, akinek dalműfordításai a budapesti Operaház úgyszólván teljes repertoárját lefedték. Férje s három gyermekének apja az a Heltai György, aki az ’56-os forradalom utolsó napjaiban Nagy Imre külügyminisztereként működött, miután a Rajk-per vádlottjaként leülte a maga öt évét Rákosi börtöneiben. Ez időben (mármint az ötvenes években) Ági szüleivel és akkor még két gyermekével egy zsúfolt kislakásba szorult, amelynek egyik átjáró zugában apja reggeltől estig Thomas Mannt fordított. Az utcán nem mindenki köszönt az osztályellenség gyanús nejének.

Ez a peremre szorult személy ragyogó szép asszony volt, akiért ifjú korában sok férfi bolondult, s aki jobb időkben olyan szalont tartott, ahol az irodalmi és művészeti élet minden valamirevaló nagysága megfordult (s persze az ilyen helyen szokásos állatsereglet is). Noha fél évszázadon át voltam szoros barátságban vele, tanulmányairól nem sokat tudok, csak annyit, hogy zenében, irodalomban, képzőművészetben egyaránt járatos volt. S hogy szépen rajzolt. Azt is tudom, hogy nagyszerűen átlátott az embereken, ugratta és kifigurázta őket, s pontosan felmérte, ki az, aki valamit ér, s ki, aki csak megjátssza magát. Apját istenítette, férjét (aki haláláig volt barátom) próbálta óvni a veszélyektől, nem mindig sikerrel.

Heltai György, feleségével és akkor már három gyermekével 1956 novemberében menekült ki Magyarországról, s némi átmenet után (amelynek során Heltai az ENSZ magyarügyi különbizottsága előtt is megjelent tanúként) Brüsszelben telepedett le. Ekkor kerültek az én látókörömbe. Az 1958. évi brüsszeli világkiállítás idején Heltai – aki emigrációja kezdetén, jó nyelvtudását kamatoztatva, pincérként kereste kenyerét – már erősen dolgozott egy magyar politikai-szellemi központ létrehozásán, amely Nagy Imre Intézet néven a következő évben meg is kezdte működését. Az intézet puritán helyiségeinél fontosabb szerepet játszott Heltaiék elővárosi lakása, ahová már Ági szülei is megérkeztek, s amelynek tágas fogadószobájában egy kicsit feléledt az, amit a családnak Budapesten kellett maga mögött hagynia. Ennek a társasági életnek a lelke Ági volt, s bár a ház vitathatatlan urának férjét tekintette, a szalonban bizony ő parancsolt. A Belgiumban letelepedett Kéthly Anna sűrűn volt a ház vendége. De megfordult ott az európai magyar emigráció színe-java, sőt még a hivatalosan kiutazó magyarok egyike-másika is (pl. egy Boldizsár Iván, aki azt kérdezte Heltaitól, hogy „amerikai szolgálatban is annyi szart kell-e-e enni”, mint neki Budapesten). Ági etette-itatta a vendégeket, s mikor elmentek, vesébe látóan kielemezte, amit róluk gondolni lehetett.

A brüsszeli éveket beárnyékolta Ági szüleinek halála.

Különösen apja távozása volt szívszorító, mert agyvérzése után ez a nagyszerű irodalmár már sem beszélni, sem írni nem tudott. De azért ott ült az írógép előtt, hogy még és még egyszer újraolvassa a félbehagyott Doktor Faustus-fordítás utolsó mondatait.

A Heltai család 1964-ben költözött Amerikába, ahol Gyuri előbb a Columbia Egyetemen dolgozott Brzezinskivel, majd (visszavonulásáig) egy charlestoni kis kollégiumban tanított európai történelmet.

Onnan már nehezebb volt az óhazával kapcsolatot tartania, de Ági naprakészen tájékozódott mindenről, ami Magyarországon történt. S minden fontosabb könyvről, ami ott megjelent, minden kisebb-nagyobb rezzenésről, ami változást ígért, tudott. S beszélgetés céljából régi jó barátok vagy ígéretes új fejek tucatjait csábította sikerrel Charlestonba, holott egy annál távolabbi tengerentúli pontot igazán nehéz egy európainak elképzelnie.

A demokrácia újabb betörését Kelet-Európába Heltai már nagybetegen élte meg, de Ági tovább őrködött azon, hogy semmi ne kerülje el a figyelmét. Európai utazásai 1990 után egészen Budapestig folytatódtak, s természetesnek vette, hogy túlélő régi és új barátaiból még mindig szép társaság gyűlik egybe körülötte.