A legutóbbi ilyen döntés arról szólt, hogy illeték nélkül örökölhető-átadható a családi gazdálkodáshoz használt vagyon. (Meg még sok minden egyéb is, de az már más kérdés.) A létező tizenötezer családi gazdaságban bizonyára örülnek ennek, de az ágazat általános szerkezeti gondjait ismerve beláthatjuk, ez igazából csak gesztus. S talán hozzátehetjük azt is, most bizonyára csak ennyire telik.

Más, szintén erőteljes kormányzati hírveréssel megtámogatott döntésekre is igaz lehet ez a megállapítás. Üzleti értelemben a kistermelők áruinak szabadabb forgalmazása is alig javíthat a tényleges helyzetükön: aki eddig is eladható árut volt képes folyamatosan és megbízható minőségben a piacra vinni, az már régen kiépítette az erre szolgáló kapcsolatait. Igaz persze, egy másik döntés nyomán a tömegétkeztetésben is megjelenhet immár termékeivel, de a helyzet ott sem egyszerű, mivel a nagykereskedők eddig is jelentős kedvezménnyel szállítottak oda, azok az árak pedig a mai kistermelői piacokénál bizony alacsonyabbak. A családi gazdáknak, kistermelőknek a földszerzésben is nagy kedvezményeket, előjogokat ígért a májusban hivatalba lépett új hatalom, de csak egy birtokszerzési elővásárlási jogsorrendváltozás jött ez ügyben is eddig össze – ha a napi földhasználati viszonyok átrajzolására tényleg alkalmas előhaszonbérlethez nyúltak volna hozzá, az már bizony sértette volna olyan gazdaságok érdekeit is, amelyek finoman szólva nem állnak távol a vezető kormánypárttól. Jelesül éppen egyik államtitkáruk saját részvénytársaságáét is akár.

Ráadásul olyan körről beszélgetünk, amelyről az életüket segíteni akaró állam vajmi keveset tudhat. Hogy egy családi gazdaság mit is csinál, miből mennyit termel és ad el, hol és mennyiért, arról legfeljebb elméleti kutatások szólnak, hivatalos nyilvántartások alig. Maga a gazdálkodási forma mint versenyjogi fogalom sem létezik valójában, mert az ilyen „egységeket” pusztán az agráradminisztráció veszi így nyilvántartásba, külön adószáma nincs, könyvelésre, hivatalos termelés-nyilvántartásra nem kötelezi semmi, márpedig ezek nélkül valóban komoly gazdaságpolitikai döntés – ilyen lenne például a közvetlen agrártámogatások rendjének célszerű átalakítása – aligha hozható.

Lehet, hogy a vidékpolitika mai irányítói teljes lelkükből azt szeretnék, ha a választások előtti nyilatkozataikban a magyar falu megmaradásának fő zálogaként megjelölt családi gazdaságok kivirágozhassanak – a jelek szerint azonban nem nagyon tudják, érdemi lépéseket miként is tehetnének azért. Vagy inkább nagyon is jól tudják, de azt is, hogy a szándékaik szerinti, forintban-euróban mérhető közvetlen segítséget ehhez az uniós játékszabályok és a bonyolult hazai érdekviszonyok szövedékében módfelett nehéz lesz adni. Maradnak tehát az említett, jól hangzó, ám keveset érő gesztuslépések, meg a cserepes tetős, idilli tanyák százezreit vizionáló politikusi nyilatkozatok. Igaz, akad olyan szavazóréteg, amelynek ez is bőségesen elég.