A valamilyen szó tágan értelmezendő: a munkatársak taxiszámlájától a miniszterelnök hivatali levelezéséig minden megtekinthető információnak számít. Ha valaki mondjuk korán érkezik a kormányfő hivatalának adatszobájába, előbb olvashatja el a miniszterelnöknek címzett aznapi e-maileket, mint maga Fredrik Reinfeldt. A svéd államnak százötven éve nincsenek titkai a saját polgárai előtt, s ez a jelek szerint nem rontja az államigazgatás hatékonyságát: a korrupció ritka, a stabilitás legendás, az állam hivatalnokai pedig nem a gyanakvás, hanem az együttműködés légkörében szolgálják (ki) az ügyfeleket.

A magyar állam nagy hatalmú intézményeinek falai között titokszobák működnek. Csak az léphet be, akit a kormány meghosszabbított karja arra a kegyre érdemesít, hogy megosszon vele néhány adatmorzsát. Ha létezik az államigazgatásnak olyan területe, ahol az elmaradt rendszerváltás legendája tényekkel és tapasztalatokkal is alátámasztható, az a közérdekű adatok nyilvánossága. Az állam húsz éve bozótharcot folytat a saját adófizetőivel (az utóbbiak pénzén) azért, hogy az információszabadságnak még a magyar jog által biztosított szerény nívója se érvényesülhessen. A mindenkori kormány ebben a küzdelemben egyetlen hadállást sem ad fel önként. Immár nem is ígér ilyesmit: Medgyessy Péter volt az utolsó, aki az átlátható állam és az üvegzsebű kormány jelszavával került hatalomra.

Az akkori felbuzdulás eredményeit ismerjük: 2003-banmegszületett Európa legkevésbé betartható üvegzsebtörvénye. Azóta közhivatalaink olyasféle adatokkal szórakoztatnak minket, mint az egyes minisztériumok vécépapírszámlái, miközben az aktuális fizetési listákat, gépkocsibeszerzéseket és egyéb „államtitkokat” az állampolgár továbbra is legfeljebb a sajtóból ismerheti meg. De a médiának sem könnyű: L. Dániel – aki nyolc éve azzal vált híressé, hogy adatok nélkül is meglátta Medgyessyben a hazaárulót – ma, vezető kormánytisztviselőként olyan természetességgel hárította a juttatásai iránt érdeklődő újságírókat, mintha a 70-es évek Magyarországán szocializálódott volna (akkor még meg sem született).

A magyar demokrácia fejlődésében igenis van élő hagyomány: nem tartozik rád, hogy kik és mire költik az adódat, mi épül a házad mellett, merre halad majd az autópálya. Ez az öröklődő állami attitűd még a forradalmakat is sértetlenül túléli. Nálunk a bukott kormány átláthatatlan ügyeit tisztába tevő elszámoltatási kormánybiztos is titokban dolgozik – az egyik hírportál épp a napokban perelte be, hogy a közvélemény is megismerhesse végre az állami és magáncégek közötti problémás szerződéseket. A terézvárosi önkormányzatnál pedig még az is titkos adatnak számít, hogy mennyit költenek a kerületi korrupcióról cikkező sajtó jogi vegzálására.

Már csak a táblát kellene kitenni a hivatalokra, hogy a polgár is tisztán lásson: az átalakítás alatt a titkolózás zavartalan.