A pofonokkal kezdődött.

„Fél Bábonynak ő a háziorvosa. Nem is értjük, hogyan történhetett. Vasárnap délelőtt megütötte a fiamat. Jó gyerek, rendesen jár iskolába, ott sincs panasz rá. Megbocsáthatatlan, hogy miután megütötte, nem segített neki. A fiam meg szaladt, árkon-bokron át hazáig. Dőlt az orrából a vér, hányt. A vérző orrát az asszony szoknyájába törölgette.” Így idézte fel utóbb az eseményeket Balogh Sándor, annak a két fiúnak az apja, akit a háziorvos megvert. Az egyikük rosszabbul járt. Kórházba került.

– Képzelje el, ha egy roma felnőtt üt meg egy nem roma gyereket. Másnap itt lenne a gárda, meg az összes szélsőséges televízió. Az is biztos, hogy aki ütött, sitten lenne, és ki sem engednék onnan – mondja a felesége, kilenc gyerek édesanyja.

Sajóbábony köztiszteletben álló háziorvosa megvert két tízéves roma kisfiút – tájékoztatta a Társaság a Szabadságjogokért romaprogramjának sajóbábonyi képviselője lapunkat néhány napja. A család nem érti, miért tett ilyesmit a doktor, akinek „soha semmi baja nem volt a cigányokkal”, s akiről az általunk megkérdezett bábonyi romák is elismerően beszélnek. A gyerek azt mondja, azért kapta a pofonokat, mert a doktor úgy hitte, bontja a kerítését. Mindkét gyerek azt állítja, nem nyúltak a kerítéshez, az önkormányzat tulajdonában lévő telek sittes konténere körül piszmogtak. – A fiam gyakran hoz onnan haza mindenféle csempetörmeléket. Én pedig azokból a csempedarabkákból díszítem a házunk bejáratát –mondja Balogh Sándor.

A szülők elmentek a rendőrkapitányságra, és feljelentést tettek. A rendőrök hívták ki a gyakori hányástól addigra legyengült fiúhoz a mentőt. Zúzódást és enyhe agyrázkódást állapítottak meg a miskolci városi kórházban. A háziorvos azt mondja: „Történt egy konfliktus, de azon dolgozom, hogy ne mérgesedjen el a helyzet. Harminchárom éve praktizálok itt, tisztességgel csináltam. Tévedtem, hibáztam, elismerem. De nem szabad felfújni az ügyet, pláne nem szabad etnikai konfliktust gerjeszteni ebből. Felpofoztam őket, igaz. Néha nem árt egy jobbító szándékú pofon” – mondja az orvos, akit bántott a lelkiismeret, és a kisfiút meglátogatta a kórházban. „Ez a konfliktus volt az utolsó csepp a pohárban” – teszi hozzá, mert az elmúlt hetekben ismeretlenek betörtek hozzá, elvitték az udvaráról a bútorait, és a kerítését is megrongálták, „egymás után torlódtak a kellemetlen események”. – Három orvos helyett dolgozom a városban. Nem szeretnék amiatt hibázni, hogy ez az ügy elvonja a figyelmemet, nem akarok hibázni a munkámban – mondja, hozzátéve, nagyon megbánta, amit tett. – Az ember gyarló. Ott csattant a pofon, ahol nem kellett volna.

Az incidens napján, vasárnap az esti órákban a szülők az egyik unokatestvérükkel voltak a kórházban a gyerek mellett. Kérték az orvosoktól, engedjenek bepillantást a látleletbe, mert ők ugyan nem, de a rokon tud olvasni. Rossz érzésük volt, attól tartottak, hogy olyan látleletet vesznek fel a kórházban, amelyből nem derül ki, hogy a sérülés erőszakos cselekményből származik. Hiába kérték, nem kaptak semmilyen dokumentumot, annak ellenére sem, hogy az egészségügyi törvény alapján erre joguk lett volna. „Ha majd néhány nap után kiengedik a kisfiút, akkor a szülők tájékozódhatnak a zárójelentésből, a látleletet megküldjük a rendőrségnek, ha onnan kérik, a másolatát pedig 3200 forintért adjuk ki” – hangzott az indoklás.

A háziorvos felesége, Sajóbábony egyik polgármesterjelöltje, a kórház megbecsült orvosa. Ez az információ csak növelte a szülők aggodalmát. Lapunk újságírója ott volt hétfőn, amikor újra megpróbálták kikérni a kisfiú addigi orvosi dokumentációját. Egy fiatal orvos jelent meg, aki leereszkedő hangnemben előadást tartott arról, hogy látlelet csak akkor lesz, ha már a kórházi kezelés befejeződött. Hosszasan fejtegette azt is, hogy a személyiségfejlődés mely szakaszában képesek a gyerekek a valóságot elferdíteni. Magyarázata szerint a gyerekek kilenc-tíz éves koruk körül már képesek tudatosan és tudattalanul manipulálni (értsd: a megvert kisfiú hazudik – A szerk.). Aztán újabb fejtegetések következtek arra vonatkozóan, miért is kerül egy gyerek olyan helyzetbe, hogy megverjék. Az nem lehet ugyanis véletlen. Ehhez szerinte nevelési hiányosság, szülői alkalmatlanság vezet. Logikája szerint, mivel nem minden gyereket vernek meg, ergo: valaminek történnie kellett. E ponton közbevágtunk, hogy a dokumentáció ra vagyunk kíváncsiak, nem az előadására. Erre a szülők újabb fejmosásban részesültek. Az orvos most már arról oktatta őket, hogy annyi gyereket kell vállalni, ahányat tisztességgel képesek felnevelni. Mikor újra a papírokra tereltük a szót, megjegyezte, amíg beszélünk, senki sincs a gyerekkel, amiből arra következtet, hogy a szülők nem is kíváncsiak rá, mert lám, ha valóban érdekelné őket a fiuk sorsa, valamelyikük bizonyosan ott lenne a kórházi ágya mellett. A hosszúra nyúlt monológ után végül egy konzultációs szobába hívta a szülőket a gyerek dossziéjával a kezében. Közölte, csak nekik van joguk betekinteni a papírokba. Felvetettük, hogy az ő engedélyükkel mi is megnéznénk, mert az anya és az apa is írástudatlan, hiába tolja eléjük a dokumentumokat. Hajthatatlan volt, ezért sebtében tollat ragadtunk, és egy papírdarabra, két tanú aláírásával, meghatalmazást írtunk, amelyben kérelmeztük a szülők nevében a papírok kiadását. Ekkor azonban az orvos széttárta a kezét, közölte, lejárt a munkaideje, innentől kezdve csak az ügyeletes orvos állhat a rendelkezésünkre.

Az ügyeletes orvosok a gyermeksebészeti ambulancián látták el a folyamatosan érkező kis sérülteket. Kivártuk a sorunkat, de amikor közöltük, mit kérünk, újra ránk vágták az ajtót. Közben kijött egy fiatal nő, aki biciklizés közben megsérült fiát hozta be, és annyit mondott nekünk: „hiába várnak, hallottam bent, hogy nem kívánnak foglalkozni a maguk kérésével”. Kijött egy nővér is, aki csak annyit mondott, „ki akarok maradni ebből”. Másfél óra után határozottan bekopogtunk, és jeleztük, ez így nem mehet tovább. Akkor kijött egy orvos, aki úgy tett, mintha nem tudná, miért is vagyunk ott. Elmondtuk. Közölte: ha sokáig erőszakoskodunk a leletek kikérésével, eljárást kezdeményez munkatársunk ellen, mert akadályozza az ügyeleti munkában, vagyis az életveszélyben lévő kisgyerekek ellátásában. Délután háromtól este fél nyolcig nem sikerült a család megvert kisfiának kórházi dokumentációiba belepillantanunk.

Azóta a kisfiút kiengedték. A teljes dokumentációt a család érdekeit képviselő ügyvéd kéri majd ki. A rendőrségi nyomozás ugyanis még tart, a szülők számíthatnak a jogi képviseletre, a Társaság a Szabadságjogokért romaprogramja ugyanis biztosít számukra ügyvédet. Megkérdeztük Csiba Gábort, a miskolci kórház igazgatóját, hogy az általunk tapasztalt eseményekről mi a véleménye. Az igazgatót szabadsága idején értük el, az esetről tőlünk hallott először. Csiba elmondta, meghatalmazással valóban betekintést kellett volna kapnunk a kisfiú kórházi papírjaiba, bár hozzátette: a személyes adatokkal nagyon körültekintően kell bánniuk. – Van egy belső eljárási rend, amelynek következtében a szülők minden dokumentációt megkapnak. Az ön elbeszélése alapján úgy vélem, az osztályon dolgozók rugalmasabbak is lehettek volna. Ugyanakkor az osztályon tapasztalt stílus miatt sajnálatát fejezte ki: – Ha bármi sérelem érte a családot vagy önt, személyesen fogom kivizsgálni –jelentette ki.

A betegágynál