A polgármester már tavaly, az időközi választás előtt is karitatív kedvében volt, csak akkor narancsszínű zsebkalkulátorokat adott a gyerekeknek, de nem ám az iskolában, politikával fertőzve az intézmény pártsemleges falait, hanem egyenként fölkeresve a tanulókat, el-elbeszélgetve a szüleikkel. Az ajándékozási ötletet egyébiránt példaképétől, a kaposvári polgármestertől vette, aki már évek óta tolltartóval lepi meg a város ifjúságát.

A hír nem ez. Hanem hogy a dombóvári polgármester nem is tagad. Igen, mondta a Népszabadság tudósítójának, jönnek az önkormányzati választások, ezért már most kampányfogásként osztogatja a tolltartókat. Ez azért tényleg új, ilyen őszinteség régen nem volt. Választások előtt, midőn szocik és nem szocik egész falvakat rohantak be babkonzervvel, lejárt szavatossági idejű száraztésztával, valamint több évszázadra elegendő mennyiségű, pártemblémás kulcstartóval, az utolsó leheletig tagadtak, Krisztus elárulásától kezdve az árvák pénzének eltékozlásáig mindent magukra vállaltak, de hogy törvénytelen eszközökkel befolyásolták volna a választópolgárokat szabad akaratukban, az elő nem fordulhatott.

Ehhez képest ma már végtelenül őszinte Magyarország épül. A dombóvári polgármester az ország szemébe mondja, hogy igen, tolltartóval szerzek szavazatokat, sőt azt is hozzáteszi, hogy ha a szocik tennék ugyanezt, akkor nagyon méregbe gurulna, és ő is hasonló vádakkal illetné őket, egyszóval Dombóvár polgármestere azt üzeni, hogy mindenki tehet egy szívességet. Akinek nem tetszik a rendszer, forduljon az Országos Választási Bizottsághoz, ott épp párttagkönyvújítás után vannak, majd ők igazságot tesznek.

Publicista ilyenkor nagyon bele tud lendülni: most már minden szinten a képünkbe van vágva, hogy teszünk a törvényekre; és miért is ne? Ha alkotmánybírósági határozat van, példának okáért arról, hogy a köztársasági elnöknek semmi keresnivalója a végrehajtó hatalomban, ő mégis ellátogat kormányülésekre, akkor ugyanezzel az erővel Orbán Viktor legközelebb egyenesen a Legfelsőbb Bíróságra ülhet be ítéletet egyeztetni, a szóvivő pedig ártatlan arccal jelentheti be, hogy „reményre ad okot azt látni, hogy Magyarország vezetői egymással is párbeszédet szeretnének folytatni a jövőben”.

Ám én most hagynám ezt az unalmas elvi síkot, a tolltartó körül izgalmasabb az élet. Ráadásul Dombóváron olyan történt, ami a lehető legszebb reményekre jogosít: a polgármester ugyanis tavaly ősszel a saját zsebéből vásárolta a zsebkalkulátorokat, amire emberemlékezet óta nem volt precedens az országban: íme egy vezető, aki a harmadik magyar köztársaság fia, és mégse közpénzből ámítja a szavazókat.

Nincs ugyan benne az Új Széchenyi-tervben, de remélni lehet, hogy a példa ragadós lesz. Az ötlet ugyanis olyannyira nagyszerű és egyedülálló, hogy csakis kormánykörökben találhatták ki, akkor pedig futótűzszerűen fog terjedni, tán még a preambulumba is bekerül. Annak idején, az első Széchenyi-terv bejelentésekor a nemzetellenes sajtó már a Széchenyi névbe is belekötött, mondván, a gróf a saját birtokai jövedelmét ajánlotta föl a haza épülésére. Hát akkor ma, a fülkeforradalom utáni keresztény-nemzeti Magyarország fejlődésének egy sokkal magasabb fokán miért ne volna elképzelhető, hogy Széchenyi utódai, a haza önzetlen vezetői és barátaik családi kőbányák, szőlők, egyéb nagybirtokok, ingatlanok, gyárak, külföldi bankszámlák, állampapírok jövedelmét ajánlják fel az ország fölvirágoztatására, s építenek hidat, hoznak rendbe lóversenyt, állattenyésztést, közlekedést?

Nem utópia ez: lám, kiderült, hogy Orbán Viktor is tárgyalt a sukorói projekt ügyében; mint tudjuk, a kaszinó Széchenyi Istvánnak is szívügye volt.