Ez az Orbán Viktor által emlegetett centrális pártrendszer valósága. A Fidesz elfoglalta és átformálta a magyar politika centrumpozícióját. Várhatóan még sokáig rendelkezik akkora támogatottsággal, amely egy „most vasárnapi” választáson biztosítaná számára a kormányalakítás jogát. A Fidesz mitológiát is gyárt többségéhez: így válik a kétharmados parlamenti többség kétharmados választói felhatalmazássá, a választás forradalommá, a képzeletbeli centrumszavazó megnyerése nemzeti centrummá. A Fidesz mindent megtesz, hogy a kétharmados törvényhozási többséget a saját hasznára forgassa. A médiahatóságtól a számvevőszékig és az államfői palotáig fideszes politikusok kerültek pozí ció ba. Az önkormányzati választás szabályainak valamennyi módosítása az ellenzéki pártok és a helyi civil szervezetek mandátumszerzése ellen hat.

A kormányoldallal szemben széttagolt ellenzék áll, amelynek pártjai egyenként kilométerekre vannak a váltópárti státustól; együtt pedig pontosan ugyanott, hiszen nem létezik az a kategória, hogy „együtt”. Világos, hogy az MSZP és az LMP nem szövetkezik a Jobbikkal, és fordítva. Ám a – nevezzük így – „demokratikus ellenzék” pártjai sem tudnak mit kezdeni egymással, illetve tudnának, de azt a másik nem köszönné meg. Míg 1994-ben a bivalyverős kormányoldallal szembeni szövetkezés első állomása volt az önkormányzati választás, addig 2010-ben az ellenzék pártjainak egymás rovására folytatott versenye lesz a legérdekesebb elemeznivaló.

A szocialisták változékony kurzust visznek az LMP-vel kapcsolatban: hol figyelmen kívül próbálják hagyni, hol szövetkeznének vele, hol meg támadják. Az MSZP-re igazán jellemző volt a cikcakk politika az elmúlt nyolc évben, de ebben az esetben érthető szándék vezérli. Nem csak a szocialisták, más se nagyon hitte, mondjuk, március elején, hogy az LMP parlamenti tényező lehet, ezért a szocialisták igyekeztek ignorálni az új vetélytársat. Mikor kiderült, hogy az LMP részben azokkal a voksokkal, amelyekre az MSZP is pályázott, bent van a parlamentben, s különösen Budapesten komoly tényezővé vált, akkor az MSZP megpróbált együttműködni az LMP-vel. Mikor ez nem sikerült, akkor támadni kezdte.

Az MSZP tavasszal 20 százalék alá bucskázott, a választók pedig kiradírozták legfőbb szövetségesét a politikai térképről. A Magyar Szocialista Pártnak szüksége van arra, hogy ne legyen mindenki ellenség körülötte, valamint, hogy a szövetségi politika révén olyan választók közelébe is eljuthasson, akik nem szeretnének az MSZP-re szavazni. A szocialisták legfőbb érve, hogy egy őket is magában foglaló szövetség nélkül a Fidesz leválthatatlan marad.

Az LMP viszont ellenáll ennek a „népfrontos” törekvésnek, több okból. Az egyik a választási matematika, legalábbis ami Budapestet illeti. A fővárosban valószínűleg nem lesz a Fidesznek közgyűlési többsége (itt arányos a választási rendszer és a Fidesz 50 százalék alatt van); viszont a „demokratikus ellenzéknek” sem, hiszen a közgyűlésben ott lesz a Jobbik is. Az LMP tehát kalkulálhat úgy, hogy nem is érdemes szövetkezni az MSZP-vel, úgyse tudnának együtt többséghez jutni. Ekkor áll elő az a helyzet, amelyre Schiffer András és Jávor Benedek is utalt: a legnagyobb frakciót alakító, de többséget nem szerző Fidesznek szüksége lesz támogatásra, s a Fidesz különböző okokból nem választhatja sem az MSZP-t, sem a Jobbikot. Meglehetősen életszerűtlennek tűnik, hogy a Fidesz minden egyes ügyben végigjárja az összes ellenzéki frakciót, hátha leesik néhány voks; ez lehetetlen városvezetési és politikai helyzetet idézne elő. Marad tehát az a lehetőség, hogy az LMP nem köt ugyan koalíciót a Fidesszel, de valamilyen megállapodás létrejön e két párt között. Ha így lenne, akkor az LMP-nek kezdenie kellene valamit azzal a helyzettel, hogy miközben a parlamentben fundamentális (tehát nem mellékes) kérdésekben támadja a kormányoldalt, a fővárosban így vagy úgy, de együttműködne vele. Tetszik vagy sem, ez a kormányhoz történő közeledést jelentene, ami nincs összhangban a Fidesz 2014-es leváltására irányuló LMP-s tervekkel.

Hozzátehetjük: mindez a közgyűlésre igaz. Mivel nem volt komoly és komolyan vett független jelölt, sem egyeztetés, ezért sosem derül már ki, hogy az MSZP és az LMP által egyaránt támogatott személy megnyerhette volna-e a főpolgármester-választást.

Az LMP MSZP iránti elutasításának másik oka jól ismert: nem akar egy platformra kerülni a hiteltelen volt kormánypárttal. Felvetődhet persze, komolyan gondolja-e bárki, hogy a kárhoztatott húsz évért csak a Schiffer által „álbaloldaliként” aposztrofált pártnak és egykorvolt szövetségesének van-e felelőssége, vagy a rendszerváltás óta a magyar politika élvonalában tevékenykedő Fidesz-vezetőknek is. Mindenesetre az biztos, hogy az MSZP-t ma sokkal jobban utálják a választók, mint a Fideszt, tehát pártpolitikai szempontból ésszerűbb előbb itt meghúzni a határvonalat.

De nem megy-e túl messzire a váltópárti ambíciókkal bíró LMP a volt kormánypártoktól való elhatárolódásban? Szavazótábora jelentős része SZDSZ-szavazó volt, akik nem biztos, hogy jó néven veszik a liberális jelző tagadását, az SZDSZ visszamenőleges bírálatát. E szavazóknak többnyire a liberális címszó alatt zajló gyakorlattal volt gondjuk, nem szívesen hallják, hogy eszméik is szemétre valók. Igaz, ha az LMP valóban váltópárti ambíciókkal bír, akkor nem kizárólag az ex-SZDSZ-esekből akar építkezni. Hanem számít azokra, akik csak az LMP kedvéért léptek a politika színpadára, s számít olyanokra is, akik ma még a Fidesz táborát erősítik. Ez magyarázza és alátámasztja az LMP másik sajátosságát: nem csupán kiszolgálni, hanem „nevelni” is szeretné választóit. Másképp fogalmazva, a hirtelen összeállt közel 400 ezres szavazótábornak közös élményeket, gondolatokat, identitást kell adni. Egy ilyen heterogén előéletű választói csoport esetében ez egy újfajta identitás lehet, az ökopártiság, ami kiegészül az LMP protestjellegével.

Itt azonban néhány megjegyzést érdemes tenni. Az egyik, hogy Európában nincs olyan párt, amely ökökarakterrel váltópárti pozíciót tudott volna betölteni. Ezek a pártok jellegzetesen „mérleg nyelve” típusúak. Magyarországon persze sok minden másként van, mint máshol, ám amit tudunk a magyar társadalomról, az inkább ellene szól az ilyen törekvésnek. A protestjelleg ezen segíthet, mert másfajta impulzust ad, viszont „téves azonosításhoz” és csalódáshoz vezethet a támogatók körében, ami (lásd a Fidesz 1994-es példáját) a választás előtt is bekövetkezhet. Kérdés továbbá, mennyire lesz fenntartható 2014-ig a protestjelleg négyéves parlamenti múlttal és –tegyük fel – nem hivatalos fővárosi irányítószereppel.

Önálló váltópárt szeretne lenni a másik két ellenzéki erő is. A Jobbik azonban viszonylag nehéz helyzetbe került. Nem csupán arról a „szokásos” problémáról van szó, hogy egy szélsőséges pártnak parlamentképessé kell válnia, megtartva radikalizmusát. Arról is, hogy a Fidesz politikai napirendje sok ponton egyezést mutat a Jobbikéval. Egy magát radikálisnak valló pártnak nem igazán áll jól, ha tömegével szavaz meg kormánypárti indítványokat.

A szocialisták nyilván nem kalkulálnak azzal, hogy maholnap újra 40 százalék felett lesznek. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy áprilisi támogatottságukat megtartották, a szocialista párt nem omlott össze. A helyzet nagyon más, de az MSZP-nek 1990 után egyszer már sikerült kinőnie a köré vont karantént.

Ám ha nem történne más, csak annyi, hogy az MSZP a jelenlegi támogatottsági szintjét megőrizve a színen marad, akkor is biztos, hogy nélküle nemigen lehet leváltani a Fideszt. Ha így lenne, a pártoknak és a választóknak kezdeniük kellene ezzel valamit a parlamenti választás közeledtével. Az LMP-nek el kellene döntenie, hogy immár elég tisztának tartja-e az MSZP pedigréjét. Az ellenzéki választóknak pedig azt kellene megfontolniuk, van-e annyira fontos a kormányváltás, hogy ennek érdekében elfogadjanak egy most még nemkívánatos ellenzéki pártszövetséget.

A „demokratikus ellenzék” pártjai 2012–2013-ig harcolni fognak egymással. Nincs, aki megmondhatná, milyen erőviszonyokkal érnek a 2014-es választás kapujába, milyen válaszokat adnak majd a fenti kérdésekre, kívánnak-e „olajfázni”, netán lesz-e még más (liberális?) párt is, amellyel szövetkezhetnek, ha akarnak.

Csak az biztos, hogy a váltópárt nélküli, egyben megosztott bonszaiellenzék a Fidesz legszebb álma.

Kétharmad