Így is történt. Mert amikor sorra kerültem, és a pult mögött álló, középkorú, őszes férfi megpillantott, fölcsillant a szeme:

– Szép jó napot kívánok! Miben segíthetek, kedves uram? Mit ebédel ma délben a család?

El voltam képedve. Micsoda szíves fogadtatás, kedvesség és udvariasság! Jókedvre derültem rögtön, olyannyira, hogy nem értem be egyetlen marharostélyossal, amit a levesbe szántam.

Vettem hát még hozzá három darab velős csontot is – ne mondja a hentes, hogy méltatlan alakra pazarolta a kedvességét, aki sajnálja otthagyni nála a pénzét.

A következő héten szombaton már kifejezetten őhozzá mentem. A hentes megismert, és megértő mosollyal nyugtázta igyekezetemet.

– Ó, hát meg volt elégedve a múltkori rostélyossal, kedves uram? – kérdezte.

Nem akartam hinni a fülemnek.

Elvégre mogorva és kedvetlen eladókhoz vagyunk mi általában szokva, akiknek az arcukra az van írva: a sors különös csapásának tekintik, hogy egy fülledt, aprócska üzletben kell őnekik izzadniuk egész nap, ahelyett, hogy egy méltóságteljes bankház vezérigazgatói irodájában hűsölnének, a klímaberendezés zümmögését hallgatva.

Úgyhogy az én új hentesemnél ismét túlvásároltam kissé magamat: eredetileg csak darált húst akartam venni a spagettihez, de a kedves kínálásnak nem tudtam ellenállni.

– Tessék gondolni a vacsorára is, meg a holnapi, vasárnapi ebédre – figyelmeztetett. – Nagyon szép a csirkém, vigyen egy kicsit belőle. De ajánlhatok egy kis friss szűzpecsenyét, én magam is nagyon szeretem.

Otthagytam nála vagy négyezer forintot, de nem bántam, mert a tőkehúsoknak, szalonnáknak és vöröslő belsőségeknek ebben a paradicsomában visszatért belém a hazámba vetett bizalom: nincs még minden veszve, ha képesek vagyunk ember módjára beszélni egymással.

A következő szombaton, a harmadik találkozáskor a hentes már úgy üdvözölt, mint régi ismerőst, sőt én is úgy léptem be hozzá, ahogyan bejáratott, megszokott törzshelyére érkezik az ember.

Oldalast kértem, mert azt nagyon szeretem ketchuposmustáros-juharszirupos-csípős-worcestershire szószos mázban megsütni.

– Ez borjúoldalasból az igazi – bólogatott a hentes –, ha gondolja, rendelek magának!

Azt hittem, áthajolok a pulton, és két oldalról arcon csókolom. Abban maradtunk, hogy most sertésoldalast veszek, de legközelebb meglesz a borjú is.

Azonban amikor fizettem, nem egy csomagot kaptam, hanem kettőt.

– Egy kis ajándék! Fogadja el, kérem – nyújtotta át a hentes.

Kibontottam a súlyos csomagot, és szép darab sertés szíveket találtam benne fél kilónyi májjal.

– Hát ezt miért...? – dadogtam.

– Mert mi magát nagyon szeretjük, a májjal töltött párolt szív pedig isteni! – mosolygott a hentesem. – Maga megérdemli, higgye el! A múltkori választáson is magára szavazott az egész család!

Elkerekedett képpel néztem rá.

– Rám? De én soha életemben nem indultam semmilyen választáson!

Ekkor a hentesnek szaladt a homlokára a szemöldöke.

– Hát nem maga az a Robi képviselő gyerek a tévéből?

Nagyon kínos, néma másodpercek következtek. Majd mindketten a szívre néztünk.

– Akkor ezt... Ezt most viszszaadjam? – motyogtam zavartan, mire a hentes nagyot sóhajtott, megtörölte a homlokát, s azt válaszolta:

– Ugyan. S amikor elköszöntem, még utánam is szólt:

– De azért ne felejtse a borjút, jó?