Benedek Káplár István nyugdíjas főtörzsőrmester 1976. január 1-jén szerelt föl mint tűzoltó. Attól kezdve számtalan nehéz és veszélyes mentésben vett részt. Szeretett volna tovább is szolgálni, de 1988. március 31-én – egy súlyos gerincműtét után – rokkantnyugdíjba helyezték. 1989. június 1-jével a rokkantnyugdíját megszüntette az akkori Belügyminisztérium, és szolgálati nyugdíjat állapított meg helyette.

Az előző rendszerben a tűzoltóság a Belügyminisztériumhoz tartozott, a belügyi dolgozók jogviszonyait pedig titkos törvények és rendeletek szabályozták. Benedek Káplár István maga sem tudta, hogy pontosan mi vonatkozik rá – azt azonban igen, hogy amikor a munkába lépése előtt elbeszélgettek vele, biztosították: kiemelt egészségügyi ellátásban és majd jó nyugdíjban részesül a rengeteg kötöttséggel járó, veszélyes munka fejében.

– A tűzoltóságnál kétféle munkarend volt – magyarázza Benedek Káplár István. – Egyesek napi nyolc órát dolgoztak, mint bármelyik tisztviselő. Mi, akik a mentő tűzvédelemben vettünk részt, 24 óra szolgálat után 48 óra pihenőt kaptunk. Az átlagos havi munkaidőnél, 168 óránál sokkal többet, havi 252 órát voltunk szolgálatban. De még szabadidőben is bármikor berendelhettek bennünket kárfelszámolásra, gyakorlatra, továbbképzésre. A túlmunkára nem fizettek semmit, mondván: a tűzoltóság nem munkahely, hanem hivatás.

Benedek Káplár Istvánnak ma mindössze 82 ezer 700 forint a nyugdíja. 2007 ősze óta keresi, mi ennek az oka. Megtalálta, hogy a nyugdíjba vonulásukat az 1971. évi 10. törvény 46. szakasza szabályozta. Az ő szolgálati nyugdíjukat, más biztosítottaktól eltérően, munkájuk speciális jellegére való tekintettel a kormány állapította meg.

Akik az 1980-as évek végén, az 1990-es évek első felében mentek nyugdíjba, azoknak – a 90-es években végbement jelentős infláció miatt –nagyon alacsony lett a nyugdíjuk. Az egymást váltó kormányok nyugdíjkorrekcióval próbáltak a helyzeten segíteni – ebből azonban rendre kimaradtak a belügyi nyugdíjasok.

Benedek Káplár István megkereste Horváth Sándort, a rendvédelmi dolgozók nyugdíját megállapító főosztály vezetőjét. Kiderült: 1996-ban, a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló törvény – közkeletű nevén a hszt – megalkotásakor történt a hiba. Ebből egyszerűen kihagyták a belügyi nyugdíjasokat, akiknek a jogviszonya egy évvel később az új nyugdíjtörvény hatálya alá került. Ezzel pedig visszamenőleg megfosztották őket attól, hogy az aktív korukban végzett nagyon jelentős mértékű túlmunkájukat a törvény elismerje. Benedek Káplár István számításai szerint az országban 300 és 500 között lehet azoknak a nyugdíjas, immár idős tűzoltóknak a száma, akiket ez hátrányosan érint.

Akik 1993. március 13-a után mentek nyugdíjba, azok nyugdíjalapjába már beleszámították a jubileumi jutalom összegét is. A korábban nyugdíjazottak ezt a lehetőséget sem kapták meg – így ők ma havi 15–20 ezer forinttal kevesebbet kapnak, mint azok, akik hasonló szolgálati idővel, de később kerültek nyugállományba. Amikor ezt Benedek Káplár István levélben szóvá tette, azt a választ kapta: ha kevés a pénzük, kérjenek segélyt. Ők azonban nem segélyért kuncsorognak, hanem a járandóságuk törvényi rendezését szeretnék elérni.

Mindenütt elismerték, hogy jogos a panasza, de segíteni nem tudtak. Az ombudsmani hivatalban azt tanácsolták, forduljon az Alkotmánybírósághoz, hiszen az Országgyűlés mulasztásos alkotmánysértéséről van szó, amelyet csak a nyugdíjtörvény módosításával lehet orvosolni. Ellentétes ugyanis az alkotmánnyal, hogy visszamenőleges hatállyal hozzanak törvényeket. A maga és társai igazát kereső idős férfi tavaly szeptemberben jutott el az Egyenlő Bánásmód Hatóság szegedi irodájához, Kiss Éva ügyvédhez. Ő segített megszövegezni az alkotmánybírósági beadványt. A kiegészített változatot befogadták, az eljáró alkotmánybírót is kijelölték.

– Megkérdeztem, mikor tűzik napirendre az ügyünket – mondja Benedek Káplár István. – Nem tudták megmondani. Van, amit sürgősséggel tárgyalnak, van, amit egy-két év múlva, és olyan is, ami esetleg tíz év múlva kerül sorra.

Benedek Káplár István nem akar belenyugodni a bizonytalanságba.

– Ha csak tíz év múlva hoznak döntést, addig meg is halhatunk. Nekünk nem ezt ígérték, amikor vállalkoztunk a tűzvédelmi munkára. Nálunk nem érvényesültek a polgári munkavédelmi szabályok: például nem volt meghatározva, mekkorát emelhetünk. Emeltünk, amekkorát bírtunk. Ha kellett, 30 fokos hőségben, védőfelszerelés nélkül szedtünk ki a tóból háromhetes vízi hullákat. Nem tudhattuk, milyen veszélyes új vegyi anyagok keletkeznek a szeméttüzeknél a szeméttelepre kihordott ismeretlen vegyszerekből, de védtük az embereket és a vagyont. Mi kockáztattuk az életünket Algyőn, a ’68-as kút kitörésénél, és Zsanán, a gázkitörésnél. Amikor fölszereltünk, esküt kellett tennünk. Mi igenis teljesítettük, amit vállaltunk – de az állam nem teljesítette. Most úgy érezzük, kollektívan büntetnek bennünket. Csak addig kellettünk, ameddig helytálltunk?