Ám a kezdet és a vég még ennyire sem egyszerű. Hiába perel szülészorvost dr. Mikola, az egészségügyet sokak szerint még életben tartó évi negyvenmilliárdos hálapénzt nem tudja egyetlen morgással eltüntetni sem a betegek kezéből, sem a fehér köpenyek zsebéből, kezdje bár a kezdetnél: a gyerek az gyerek, az orvosba vetett hitnek nincs ára. Mint ahogy nem tudja megakadályozni azt sem, hogy újra és újra gazemberek adjanak el „öregek otthonának” bérelt épületeket, s embertelen körülmények között tartsanak ott magatehetetleneket. Az egyik pótcselekvés, a másik botrány, de oka van mindkettőnek. Rendszerbeli oka, amiről viszont alig beszél valaki. Rend lesz mindkét vonalon, semmi kétségem. Márhogy előírás lesz elég. Ami a szociális otthonokat illeti – borítékolom –, annyira, hogy még az a néhány intézmény is csődbe megy majd, amelyik eddig meg tudott élni a korrekt ellátásból. Mindenki rendért kiabál, csak az a 18 ezer öreg néma, aki helyre vár az országban, hogy tisztességes körülmények között tudja leélni utolsó éveit. És ez az, ami nem megy. Nincs ugyanis hol.

Fürdetés, etetés, gyógyszerezés, felügyelet – szociális ápoló otthonba senki sem tapsikolva rakja be apját-anyját. Hanem, mert önmagát és a gyerekeit is alig tudja felszínen tartani, nemhogy munka helyett/mellett otthon ápolja szüleit, esetleg százezerért szakképzett nővért fogadjon melléjük, várva a túlterhelt háziorvos látogatásait. Akadnak állami/önkormányzati és egyházi intézmények, ahová bekerülni maga a csoda, vagy amit még a pénz ehhez hozzá tud adni: hely, ahová a belépőjegy több millió forint, esetleg egy leadott lakás, a nyugdíj. Anyagi öngyilkosság. És ennek is örülni kell. Marad még a kórházi hálózat. Boríték, és betegként, aktív ágyon szedheti le a fejpénzt a biztosítótól a magatehetetlen után a kórház, ahol két nővérre jut ötven „beteg”, és étel helyett csöpög az infúzió. Esetleg egy elfekvő, hogy időt nyerjünk a temetkezési költségek összegyűjtésére.

Ez ma a Rendszer. Az elfekvő szociális rendszer. A csecsemőt ötven-százezerért még ki tudjuk hozni épségben a szülészetről, de hogy mit csinálunk vele tehetetlen öregkorában, fogalmunk sincs, mert nem is lehet. Két éve volt itt egy „szociális népszavazás”, amelyért ellenzékben annyira rajongott a hatalmon már oly óvatos kormányfő. Akkor háromszáz forintért kukába dobtak minden olyan elképzelést is, amely az aktív ágyak rovására az öregek ápoló ágyait gyarapították volna.

A nővér legyint: nekem ennyi sem jut majd. Egy anyagilag és idegileg kimerült aktív korosztály lesi a jövőt, hová fekhet majd le, békében várva a halált – vagy valakit, aki még utoljára segítene.