Milyen volt az oktató felkészültsége, tárgyi tudása? Megtörténte a követelmények meghirdetése? Azok mennyire voltak egyértelműek? Mennyire mutat rá az oktató a tárgyon belüli, illetve a saját tárgya és a többi tárgy közötti összefüggésekre? Mennyire tartottad érthetőnek, logikusnak az előadásait? – ilyen kérdésekre válaszolhatnak a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem hallgatói, ha úgy döntenek, értékelik tanáraikat. Erre 1999 óta van lehetőségük, bár több karon, például az építőmérnöki, a villamosmérnöki vagy az informatikai karon már korábban is folyt oktatói véleményezés. Az adatlap kitöltésekor felhívják a figyelmet arra, hogy az adatbázisból sem az oktatók, sem a rendszergazdák nem tudják visszakeresni, hogy ki milyen választ adott. Hozzáteszik: „a belső értékelés előnye, hogy magunknak készítjük, nincs olyan külső kényszer, amely az egyetemre nyomást gyakorolna, és ezáltal torzítaná az eredményeket”.

Az oktatók hallgatói véleményezését a felsőoktatási törvény is kötelezővé teszi, vagyis minden hallgatónak megvan a lehetősége, hogy értékelje tanárait. Az persze más kérdés, hogy hányan élnek a lehetőséggel, és mennyire számítanak a vélemények az oktatóknak.

– Egy diák beleírta az értékelésembe, hogy az egyik ruha mennyire rosszul áll rajtam. Soha többet nem vettem fel azt a bizonyos ruhát, mert a fellépésem is része a teljesítményemnek – meséli az egyetem egyik oktatója, aki a téma személyes jellege miatt névtelenül kívánt nyilatkozni. Szerinte kezdetben, amíg az értékelés „papíralapú” volt, hatékonyabban működött. Akkor ugyanis a félév utolsó óráján a tanárok kiosztották a kérdőíveket, amelyeket a diákok kitöltve, zárt borítékokban visszaadtak, majd a hallgatói képviselet kiértékelte a jellemzéseket. Az eredményeket minden oktatóhoz eljuttatták.

– Nem is a pontozás volt érdekes, hanem a szöveges értékelés. Abban volt a legtöbb hasznos vélemény, amit izgatottan vártunk – emlékszik vissza az oktató. Szerinte egészen apró dolgok is számítanak: hogy egy tanár túl gyorsan vagy túl lassan beszél-e, hogy olvashatóe a kézírása a táblán, vagy hogy mennyire elérhető a diákok számára.

Az egyetem néhány éve azonban átállt az online értékelésre. Azóta kevesebben töltik ki a kérdőíveket, és még kevesebben vállalkoznak az oktatók szöveges értékelésére. A tanárok már nem kapják kézhez az eredményeket, többen közülük nem is tudják, hol keressék őket. A legjobbak nevét továbbra is közzéteszik az egyetemi lapban, de a legrosszabbakról szinte senki nem szerez tudomást, és nem is jár semmilyen következménnyel.

– Pedig ha valaki éveken keresztül sorozatban kapja az elégteleneket a diákoktól, el kellene gondolkoznia – véli az oktató. Hozzátette: vannak olyan tantárgyak, amelyekkel eleve nehezebb népszerűnek lenni, ezért nem is lenne igazságos, ha a hallgatók által kialakított rangsor súlyos következményekkel járna az oktatókra nézve.

Bármilyenmeglepő, aműszakis diákok körében nem a legszigorúbbnak kikiáltott tanárok a legnépszerűtlenebbek. – Sok igényes diák van, akiket nem lehet engedékenységgel lekenyerezni. Híresen szigorú kollégákat is nagyra tartanak a hallgatók – teszi hozzá az oktató, aki az Egyesült Államokban is szerzett tapasztalatokat a hallgatói értékelésről.

Azt mondja: ott sokkal komolyabban vették a hallgatók visszajelzéseit. A diákok órán töltötték ki az értékelést, úgy, hogy sosem az a tanár felügyelt rájuk, akit éppen értékeltek. Hogy a kézírásuk alapján ne legyenek azonosíthatóak, egy alkalmazott begépelte a véleményeket, és ezt a változatot kapták meg az oktatók. – Akik az átlagnál rosszabbul szerepeltek, szinte szégyellték magukat – meséli. Ő egyébként kint rosszabb értékeléseket kapott, mint itthon, azt mondja, hogy valószínűleg nem a legmegfelelőbben alkalmazkodott a másfajta követelményekhez.

– A hallgatói értékelés a minőségbiztosítás fontos eszköze lehetne, de mivel itthon semmilyen következménnyel nem jár az oktatókra nézve, gyakorlatilag mindegy, hogy kit hogyan értékelnek – mondja Polónyi István oktatáskutató. Hozzáteszi: jellemző, hogy a végzett hallgatókat meg sem kérdezik, pedig ők lehetnének a legbiztosabb forrás, hiszen ők már nem függnek sem az egyetemtől, sem az oktatóktól, és többéves rálátásuk van az intézményre. – Ehhez azonban az kellene, hogy a diákok véleménye számítson, hogy egyértelmű legyen, ők a felsőoktatás fogyasztói, akiknek joguk van a minősítéshez – fogalmaz. Az oktatáskutató szerint Magyarországon még mindig nem elfogadott, hogy az egészségügyet a betegek, a felsőoktatást pedig a hallgatók minősítsék: ehelyett az egyetemek irányítják önmagukat. Úgy véli, hogy többek között ezen is segítene a tandíj bevezetése, mert akkor „az ingyenesség nem tehetné tönkre a minőséget”.

Polónyi István csak akkor látná értelmét a hallgatói értékelésnek, ha az következményekkel járna az oktatókra nézve, például befolyásolná a fizetésüket vagy az előmenetelüket. Szerinte nem komoly ellenérv, hogy a diákok a jobb jegyeket adó, kevésbé szigorú vagy népszerűbb tárgyat oktató tanárokat kedvezőbben ítélik meg, mert egy jól kialakított rendszerben ezek a problémák kezelhetőek. – Egy oktató értékelésében egy sor szempontot figyelembe kellene venni. Ezek közül egy, de fontos szempont kellene hogy legyen a hallgatók véleménye – hangsúlyozza, emlékeztetve, hogy számos külföldi példa van az oktatók jól működő értékelésére.

Jaksa Petra tavaly végzett a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán. Többször értékelte tanárait, volt, hogy az oktató maga osztotta ki a saját magáról szóló kérdőíveket, mert érdekelte a hallgatók véleménye, de volt olyan is, hogy online pontozta tanárait. Egyik sem volt kötelező, de a legtöbb hallgató részt vett az értékelésben. Ami az eredményeket illeti, ezek Jaksa Petra emlékei szerint soha nem kerültek kifüggesztésre, de „szájról szájra terjedt, hogy melyik tanár lett a győztes”. Szerinte szinte mindig olyan oktató nyert, aki valóban a legjobbak közül való volt. Azok, akik közvetlen, jó kapcsolatot tudtak kiépíteni a hallgatókkal, élvezetesen tudtak előadni, akikre „oda kellett figyelni”.

Tóth Sára a művészeti felsőoktatásban tanult. Soha nem kellett értékelnie a tanárait, de szerinte erre nem is volt szükség. A képzés jellegéből adódóan ugyanis olyan közvetlen volt a tanár–diák viszony, hogy a tanárok többségének egyszerűen megmondták, ha elégedetlenek voltak az órákkal. – Ha tegezed a tanáraidat, és órák után együtt mentek inni, akkor nem kell papíron ikszelgetned, hogy kiről mit gondolsz – mondja.

Mennyire érthető az előadás?