Egy erőszakra épülő, amorális kor nyolcvan esztendejének viharai közt megőrizte az arcát, a tekintetét, homo morális maradt, megtartotta az anyanyelvét is és a magyarságát is. Törvényszerű, hogy rengeteg ellensége kell legyen.

Meglepő módon igazi, csökött ellensége alig akad. Szerintem, mert Bodor Pali valami belső sugárzástól annyira szerethető, hogy még aki utálná is erényeiért, úgy érzi, szégyen volna Bodor Pál ellenségei közé tartozni.

Sok elismerést megkapott, még a Hatalom elismeréseit is. A legrangosabbat, a Kossuth-díjat azért megtagadták tőle – nehogy elbízza magát bárki, hogy itt a képesség, s a tisztesség a legfőbb érték.

A nyolcvanas évek második felében az akkori Magyar Nemzetben fölfi gyeltem egy új rovatra, melyet bizonyos Diurnus jegyzett. Egy minden fontos hírre érzékeny zsurnaliszta napi publicisztikája volt, egy izgalmas gondolkodó naplója, egy született tanító napi magyarázatai a világról, afféle „mai napra rendelt szent evangélium”. Nem bírtam elaludni, amíg el nem olvastam az aznapi Diurnust.

Aztán Szigligeten dolgozván, láttam egy filigrán, fekete embert, olyan volt, akár egy spanyol hidalgó. Mondták, hogy ő a Diurnus, a Bodor Pali. Két perc múlva barátok voltunk.

Százezrek gondolkodnak diur nusul, anélkül, hogy tudnák. Ha egyszer összeállítják a rendszerváltás szótárát, mondja Lengyel László, Diurnus szavaiból lesz benne a legtöbb. Bodor Pált kiemelte, de el is takarta Diurnus. Pedig az írói jelentősége nem kisebb a zsurnalisztánál. Ő ott tudta folytatni, ahol Kosztolányiék abbahagyták, de ez ma nem erény itt a skatulyázás honában. Valaki vagy író, vagy újságíró, a kettő együtt gyanús, akár a biszex vagy a transzvesztita.

Palikám, fütyülj rá, rajongóid népes tábora ünnepel. Ünnepeld magad Te is felhőtlenül velünk együtt, akiket a Magyar Progresszió Parlamentjében képviselsz – s oda Te nem listáról kerültél be.