Megyesi Gusztáv: egy király, egy cigány
Csíkné például dicséretes módon szedte a szemetet, Csontosné példásan gyomlált, Forgóné járdát söpört, Deleznyák Tibor pedig olyan szépen takarított Mártélyon, hogy azóta is erről beszélnek. S még vagy százötvenen.
Pár héttel ezelőtt még arról beszélt az ország, hogy ugyanez a vásárhelyi önkormányzat szégyentáblát hozott nyilvánosságra mindazok nevével, akik nem vették föl a segélyt, vagy nem fogadták el támogatás fejében a fölajánlott munkát. Hát akkor most egyenlítve van, mégpedig egy király, egy cigány alapon, szó nem érheti a városháza elejét, mert lám, nemcsak elmarasztalni tudnak, ha kell, dicsérnek is.
Arról nem szólnak a hírek, hogy Forgónénak vagy Deleznyák Tibornak van-e otthon internete, tudnak-e az őket ért dicsőségről, s ha igen, mit szólnak hozzá. Mármost hozzáteszem, hogy a szemétszedés, a járdasöprés, más szarának az eltakarítása egyáltalán nem szégyen; a saját szemünkkel látjuk nap nap után, hogy létezik a nyomorúságnak olyan foka, amikor már semmi se szégyen, s nincsenek az embernek skrupulusai; ámbár a legtöbb ember nem szívesen beszél a kiszolgáltatottságáról, sőt ahogy tudja, el is titkolja.
Hanem itt mégiscsak listáról van szó megint, s nem hiszem, hogy a polgármester érti ennek a lényegét. Hogy a dicsőséglista meg a szégyenlista egy tőről fakad. A polgármester úgy érzi, hogy birtokában van annak a Mindenhatótól eredeztethető felhatalmazásnak, amellyel mérni és osztályozni lehet az embereket, hogy emezek dicséretes módon élnek és léteznek, amazok viszont trehányak, megbízhatatlanok. Mármost ez nem új keletű hozzáállás, csak most már programszerű: az embereket jól megkeverem, majd kiosztom, mint kártyalapokat, vagy mint legóemberkéket rakosgatom őket innét oda, onnét vissza, Forgóné jól takarított: dicséret, Csíbor Miklós viszont nem jelent meg a közmunkán: majd behívatjuk a szüleit. Holott nincs az a két-, három- meg akár hatharmad sem, amely felhatalmazna ilyen hozzáállásra polgármestert, minisztert, kormányfőt, államelnököt, akárkit.
Nemcsak azért, mert ezek az úgynevezett méltóságok semmivel se különbek Csíknénál, Forgónénál, Deleznyák Tibornál vagy az épp berúgott közmunkásnál, hanem hogy az annyiszor hangoztatott közösbe ők ugyanúgy nem tettek be egyetlen fillért sem, a közjavakat osztják fel újra és újra a nekik megfelelő elvek szerint, miközben kegyet gyakorolnak, a méltóságos asszony pedig időnként forró levest mér a népkerti labdaház mellett. Nehogy azt higgye Lázár polgármester, hogy egy fikarcnyival különb, értékesebb, pláne nemesebb ember, mint Rébék-Nagy József, aki három hónapon át metszette a városi fákat, bokrokat, vagy teszem azt, Szemadám Pál, aki viszont szégyentáblára került, mert nem vette föl az igényelt ebédjegyet.
Akkor viszont ne listázgassunk, ne osztályozgassunk.
Mondom ezt azért így, mert hiszen forradalom van vagy mi a szösz, amit nem én tetszettem kitalálni, ha viszont forradalom van, akkor tessék venni a fáradságot, és lehatolni az osztálygyökerekig. A kormányváltás óta ugyanis kormányszintű fecsegés folyik az emberekről, itt most minden az emberek nevében az emberekért történik, miközben ennek a most beérkező garnitúrának fogalma sincsen az emberekről, emberek között nem is igen jártak még. Az már aztán az új rend legszebb hozadéka, hogy a köztársaság új elnöke egyenesen az emberek embere akar lenni, s úgy gondolja, hogy ő, aki „egy pillanatra sem felejtheti el, hogy hárommillió szegény ember él hazánkban”, időnként majd kiszáll az élete végéig rendelkezésére álló autóból, és kezet fog az emberekkel, hiszen „ahol az elnök megjelenik, ott mindenki jól érzi magát, mert emeli az esemény fényét”. Hogy ez ilyen egyszerű.
Szerencsétlen nem tudja, hogy hiába is száll ki a nép közé, az egyre távolabb kerül tőle, következésképpen soha nem fogja megtudni, mi az, amikor az ember anélkül hogy tehetne róla, egyszer csak dicsőséglistán vagy épp szégyentáblán találja magát, és nem lát a kettő között semmi különbséget.
A szerző az Élet és Irodalom munkatársa
